Chapter – 8

Elnyomhatott az álom, mert amikor felkeltem sötét volt.

-Ki aludtad magad?-kérdezte Deborah.

-Igen.

-Megállunk, veszünk valahol kaját oké?

-Oké.-egyeztem bele.

Egy kis bisztrónál álltunk meg. Bevittem magammal a lap topomat.

-Mit kérsz?-kérdezte Deb.

-Salátát.

-Tessék? Mi vagy te nyúl?-nevetett.

-Valami problémád van vele?

-Nem dehogyis csak kérdeztem.

-Leülök addig.

-Oké, majd viszem!

Egy hátsó két személyes asztalhoz ültem. Jamestown. Beírtam a keresőbe és kíváncsian vártam milyen találatokat dob ki rá.

-Itt a nyúlkajád.-rakta le Deborah a tányéromat.

-Köszönöm.

-Mit lehet abban szeretni.-nézett rám elgondolkozva.

-Kóstold meg és megtudod!-toltam elé a tányért.

-Hé hé! Én csak ember kaját eszek! Húst meg jöhet pite is!

-És hol a kajád?

-Kicsit várni kell rá.

-Ja, oké.-folytattam tovább az evést.

-Mit találtál?

-1607-ben alakult. Sok indiánt megöltek, mint sok más gyarmati területen is.

-De akkor is van ott valami! Hagyj nézzem.-elvette a lap topom.

-Mint aki ért hozzá.-jegyeztem meg gúnyosan.

-Haha! Hol is helyezkedik el?

-Ott van a térkép.

-Sziasztok!-jött oda egy fiú. Mindketten ránéztünk.

-Meghoztam a hamburgert és a pitét.

-Köszi.-vette el tőle Deborah.

-Hozhatok még esetleg valamit?

-Shay, kérsz még valamit?

-Ö… igen egy pohár szénsavmentes ásványvizet.

-Én meg egy pohár colát.

-Rendben máris hozom!

A fiú elindult, addig néztem még el nem tűnik. Visszafordultam a kajámhoz. Csak akkor vettem észre Deborah önelégült mosolyát.

-Mi az?-kérdeztem zavartan.

-Bejön, ugye?

-Mi? Dehogyis.-nevettem.

-Aha, persze, azért pirultál el fülig.

-Nem is pirultam el!-fogtam meg a fejem.

Deb csak mosolygott rám.

-Tessék a cola.

-Köszönöm.

Aztán a fiú felém fordult.

-A szénsavmentes ásványvíz.

-Köszönöm.

-Idevalósiak vagytok amúgy?

-Nem, csak átutazóban vagyunk.-mondta Deb. -Jut eszembe, hol találom a mosdót?

-A folyosó végén balra.

-Köszönöm.

Felállt és ott hagyott engem egyedül. Egyedül egy fiúval. Mindketten csak zavartam mosolyogtunk. Ittam, hátha attól kicsit lehiggadok, de nem sikerült.

-Jack Morris vagyok.-nyújtotta a kezét.

-Shaylee Winchester!

-Szép neved van, különleges.

-Köszönöm.-éreztem, hogy az arcom még pirosabb lett.

Újabb kínos csend következett.

-És hova mentek?

-Jamestownba.

-Az nem itt van!

-Hát igen még vagy 20 órás út, ha nem több!

-Kirándultok?

-Meglátogatjuk apát.

-Az jó.

-Igen.

-És amúgy egyetemre jársz?

-Hát jártam, de abbahagytam. Túl nehéz volt.

-Én is ugyanúgy voltam vele.

-Értem.

Deborah visszajött.

-Akkor megyek dolgozni. Jó étvágyat!

-Köszönjük!

Jack elment.

-Na, mi volt? Megszerezted a számát?

-Mi? Dehogyis!

-Komolyan? Pedig egész helyes!

-Mióta lettél te kerítőnő?

-Nem vagyok kerítőnő, csak csendesen a háttérből figyeltem mit csinálsz.

-Á, értem. Na de hol tartottunk az üggyel?

-Ott, hogy megnézem pontosan hol is helyezkedik el.

-Ja tényleg.

-Hallod!-nézett rám nagy szemekkel.

-Mit?

-A Bermuda-háromszög! Ott van tőle nem messze.

-Hm ez így már kezd érthető lenni. Tudod mennyi repülő, hajó tűnt már el arra?

-Igen, volt egy pár eset. Csak nem arra gondolsz, hogy az ott élő lények csinálták?-nézett rám csodálkozva.

-Ezt innen nem tudjuk meg. Tovább kell mennünk.

-Igen, igaz. Gyorsan megeszem!

10 perc múlva már a kocsiban ültünk.

-Biztos nem kéred el a telefonszámát?-kérdezte Deb.

-Deborah!

-Jó, csak kérdeztem. Utolsó esély…

-Indulhatunk.

-Te tudod.

Elindultunk.

-Nem vagy fáradt?-kérdeztem.

-Még bírom. Majd ha elfáradtam cserélünk.

-Jó. Felhívom Bobbyt.

Deborah rám nézett.

-Mi az?

-Semmi. Csak… mikor beszéltél te vele utoljára?

~Gyerekkoromban a legtöbb nyarat Bobby bácsinál töltöttük. Bobby és a felesége Karen voltak a legjobb pót-szülők. Egy kis tanyán laktak. Bobby autószerelőként dolgozott. Deborah már akkor is sokat segített a szerelésben. Én addig Karen nénivel főztem, sütöttem és könyveket olvasgattunk.

Amikor anya meghalt csak 5 éves voltam. Fel sem tudtam igazán fogni, hogy mi történt. Abban az évben apa elvitt minket Bobbyékhoz. Azon voltak, hogy elfoglaljanak minket és ne törődjünk anyával. Karennek sikerült is. Miatta jöttem rá, hogy a könyvek mennyire érdekesek és milyen jó szórakozás is olvasni.

Aztán pár évvel később Karen néni rosszul lett és kórházba került. Tüdőrákot állapítottak meg nála. Sajnos pár hónapon belül meghalt. Mindannyiunkat nagyon megviselte, de leginkább Bobbyt.

5 éves korom óta rájöttem, hogy az emberi élet nem hosszú, ezért minden pillanatát ki kell élvezni és azt kell csinálni, amit szeretsz.

Karen halála után Bobby magába zuhant. A nála töltött nyarak már nem olyanok voltak, mint előtte. Amikor Deb 15 éves volt apa elvitte őt a legelső vadászatára. Én addig Bobbyval maradtam. Bobby szokásosan a hintaszékben ült és egy üveg sört ivott.

-Bobby bácsi.-sétáltam oda hozzá félve.

Bobby rám nézett érdektelen szemekkel. Aztán elkerekedtek a szemei. Féltem mit fog velem csinálni.

-Hasonlítok Karen nénire ugye?-kérdeztem tőle mosolyogva.

Karen egyik nyári virágos ruhája volt rajtam. Nagy volt rám. Leért a földre, ezért nehéz volt benne a járás. A hajamat pedig megpróbáltam felkontyolni.

Bobby felállt a székből és odajött hozzám.

-Igen hasonlítasz rá!-ölelt át sírva.

-Ne sírj!-simogattam meg a fejét.-Nekem is hiányzik Karen néni meg persze anya is.

Egy kicsit eltolt magától. Letörölte a könnyeit és rám mosolygott.

-Mit szeretnél csinálni?

-Süssük meg Karen néni kedvenc sütijét!

-Rendben!-megsimogatta a fejem. Kézen fogva kisétáltunk a konyhába.

Aznap nagyon jól elvoltunk. Sütöttünk sütit kisebb nagyobb ügyességgel. Elmentünk a városba kocsival és fagyiztunk. Ez volt életem egyik legjobb napja.

Ahogy telt múlt az idő Deborah egyre többször kísérte el apát. 15 éves koromig kihagytak engem a vadászatból.

-Bobby bácsi!-mentem oda hozzá az egyik nap.

-Igen?

-Szerinted, ha 15 éves leszek én is elmehetek velük?

-Igen, szerintem apád biztos elvisz.

-De jó!

És igaza lett. 15 éves koromban részt vettem első igazi vadászatán. Persze nem kell semmi komolyra gondolni. Egy wendigot öltünk meg a közeli városban. De nekem ez akkorra élmény volt, hogy erről beszéltem hetekig.

Aztán vadászat helyett a tanulással kezdtem el foglalkozni.

-Mit csinálsz?-ült le mellém Bobby.

-Történelmet tanulok.-közöltem vele.

-Elmegyünk valamerre?

-Nem. Tanulok.

Az utolsó nyaram 16 évesen volt Bobbynál. Dögunalom volt az egész. Szegény Bobby próbálkozott mindennel, de én mindig csak tanultam.

-Shaylee!-jött oda hozzám az egyik nap.

-Igen?-kérdeztem unottan.

-Mindjárt mész haza. Ez az utolsó napod itt.

-Hát igen.

-Arra gondoltam, hogy elmehetnénk még egyszer utoljára fagyizni, persze ha nem vagy hozzá túl nagy.

Rámosolyogtam.

-Jó, menjünk!

A városban fagyiztunk és közben sétálgattunk. Beszélgettünk a múltról és a jövővel kapcsolatos terveimről. Még csak 16 éves voltam, mégis tudtam, hogy jogász akarok lenni.

-Van egy meglepetésem!-mosolygott rám sejtelmesen, amikor hazaértünk.

-Micsoda?

-Emlékszel erre?-húzott elő egy ruhát az egyik dobozból.

Az a ruha volt az, amit 11 évesen viseltem, hogy felvidítsam Bobbyt.

-Szerintem most már nem lenne olyan hosszú rád.

-Ezt csak akkor tudhatjuk meg, ha felpróbálom!-mosolyogtam rá.

Elszaladtam és felvettem a ruhát. Persze most is nagy volt rám, de nem annyira mint 5 évvel ezelőtt.

-Hogy áll?-pördültem körbe.

-Gyönyörű vagy benne!-mosolygott rám.

-Nem is.-tettem csípőre a kezem.

-Néha úgy emlékeztetsz Karenre. Mindkettőtök céltudatos és mindig jobb kedvre teremtetik az embert.

Odaszaladtam hozzá és megöleltem.

-Köszönöm ezeket a nagyszerű nyarakat!

-Én is köszönöm, hogy felnyitottad a szemem!

Ezek után csak akkor hívtuk fel egymást, ha szülinapunk volt. Apa pedig csak akkor kereste, ha valamit nem értett egy üggyel kapcsolatban.~

-Hogy mikor beszéltem vele utoljára? Szerintem a 18. születésnapomon.

-Az nem most volt…

-Hát nem.

-Beszéljek vele én?-kérdezte Deb.

-Inkább te, igen.

Előkerestem a telefont és odaadtam Deborahnak. Ameddig ő telefonált én addig az ablakon néztem ki.

-Na ő is furcsállja a Bermuda-háromszöget. Azt mondta utána néz.

-Oké. És hol találkozunk vele?

-A házában.

-Igen? Rendben.

-Mikor voltál ott utoljára?-kérdezte.

-16éves koromban. Miért te?

-Max 1 éve.

-És még mindig olyan?

-Igen, Bobbys. Neki is hiányoztál ugye tudod?

-És ezt honnan veszed?

-Ha 100szor nem, akkor egyszerre se mesélte el a Karennek beöltözős alakításod.

-Tényleg? De az olyan ciki.-fogtam meg a fejem.

-Szerintem nem 11 éves voltál és sikerült kirángatnod őt az alkohol világából. Nem sokan képesek erre. Nagyon ügyes voltál.

-Köszönöm.

-Na cserélünk? Kicsit fáradt vagyok.

-Persze!

Deb lehúzódott az útról. Helyet cseréltünk és folytattuk is tovább az utunkat Dél-Dakotába.