Chapter – 5

A motel egy kis telken volt. 5 különállóházból állt. A tulaj már ott várt ránk.

-Jó napot! Deborah Winchester és ő a húgom Shaylee!-mutatkoztunk be.

-Szerbusztok! Ez a ház kulcsa.-adta Deb kezébe a kulcsot.

-Köszönöm.

-Elnézést.-szóltam közbe.-De mikor volt a házban utoljára apa?

-Május 30án járt itt utoljára. Onnan tudom, mert mindig be kell írni a könyvbe, hogy ha elhagyod a házat és ha megérkezel.

-Értem. Gondolom nem egyedül volt. Meg tudhatnánk esetleg, hogy kivel volt itt?

-Persze, kövessenek.

Bementünk az egyik házba. Ez volt az iroda és volt egy ajtó. Gondolom a tulaj hálószobája volt.

-Tessék.-adta oda a vendégkönyvet.

-Köszönjük.

Leültünk az egyik asztalhoz és megnéztük.

-David Thomson és Tony Montre. Davidet ismerem de Tonyról még sohasem hallottam ezelőtt.-nézegette a vendégkönyvet Debbie.

-Ezt nézd!-mutattam neki.-Apa áprilistól decemberig vette ki a szállást. Tudta, hogy ez nehéz ügy lesz.

-Igen. Benézünk a házba?

-Menjünk.

Visszaadtuk a vendégkönyvet és odasétáltunk a házhoz.

-Ez lesz az.-mondta Deb és elkezdte körbesétálni a házat.

-Mit keresel?

-Valami furcsát. De nem látok semmit.

-Akkor bemegyünk?

-Igen.

Deb kinyitotta az ajtót. A redőnyök le voltak engedve, ezért sötét volt. Deb belépett és felkapcsolta a villanyt.

-Wow!-csak ennyit tudtam hozzáfűzni.

A ház fala tele volt ragasztva különféle képekkel és újságcikkekkel. A ház egy 4 ágyas szobából, egy kis konyhából meg egy fürdőszobából állt.

-Megnézem a fürdőszobát.-mondta Deborah.

Mind a 4 ágy be volt vetve. A csomagok szanaszét hevertek a földön. Nem azért, mert valaki turkált bennük, csupán csak azért, mert apáék így rakták le őket. Valami nem stimmelt az ágyakkal, de nem tudtam rájönni, hogy micsoda.

-A fürdő tiszta. Semmi nyom arra, hogy bárki is járt volna itt május óta.

-Szerinted a tulajdonos sem?

-Nem hiszem. Túlságosan is fél, hogy mi lehet idebent.

-Hm igaz.

Deb elkezdte nézegetni a falon lévő képeket.

-Nézd itt egy csoportkép.

Odaálltam mellé. Apa állt középen. Balra állt David és ezek szerint jobb oldalon volt Tony.

-Olyan boldognak látszanak.

-Igen. De ki csinálta a képet?-kérdeztem.

-Ez egy jó kérdés.

Tovább nézegettük a képeket.

-Ki ez a fiú Tony mellett?-mutatott az egyik képre Debbie.

-Nem tudom. Biztos a fia.

Közelebbről is megnéztem a képet. Ugyanott készült, ahol a csoportkép is. Körbenéztem a szobában.

-Debbie! Nem is hárman voltak!

-Hanem?

-4-en! Tony fiának is itt kellett lennie. Biztos ő csinálta a csoportképet.

-Igen, igazad van. De akkor a vendégkönyvben miért nem szerepel a neve?

-Ez egy jó kérdés. Nézz szét én beszélek a tulajdonossal.

-Jó, vigyázz magadra!

-Oké.-mosolyogtam rá.

Az irodában találtam meg a tulajdonost. Az asztalnál ült és idegesen tördelte a kezét.

-Elnézést.-szóltam hozzá bátortalanul.

-Miben segíthetek?

-Hányan vették ki a házat?

-4-en. Három férfi és egy fiatal fiú. Veled egykorú lehetett.

-Értem. Esetleg a fiú nevét nem tudja megmondani?

-Sajnos nem. 3-an vették ki a szobát a fiú csak később csatlakozott hozzájuk.

-És azt esetleg tudja, hogy min dolgoztak?

-Nem. Nem szeretek belemászni a vendégeim ügyeibe. A rendőrség nem járt itt, ezért gondoltam semmi illegális dologgal nem foglalkoznak.

Elgondolkoztam. Nem tudom mit kérdezhetnék még.

-Május 30-áról mesélne kérem? Bármit ami az eszébe jut!

-Május 30-a…-nézett meredten a távolba.

~Az asztalomnál ültem és éppen a rádiót hallgattam.

-Hello Travis!-jött be John az irodába.

-John. Mi újság?

-A fiúkkal elhagyjuk a szállást.

-Igen? És merre mentek?

-Jamestownba.

-Olyan messzire?

-Muszáj.

Odaadtam neki a vendégkönyvet.

-Emlékszel ugye, hogy mit beszéltünk meg?

-2 hónapon belül hívjam fel Deborah Winchestert?

-Igen.

-De elárulnád, hogy ez miért kell?

-Maradjunk annyiban, hogy ha nem térek vissza akkor még van esély arra, hogy ő megtalál.

-Ilyen veszélyes helyre mentek?

-Az nem kifejezés!-mosolygott rám.

-De azért vigyáztok magatokra?

-Azon leszünk, ne aggódj!

Előkereste a zsebéből a kulcsot. Ahogy vette ki a kulcsot kiesett a pénztárcája. Felszedte a földről a kulcsot és a pénztárcát is.

-Ezt elhagytad.-vettem fel egy képet a földről.

-Köszönöm!

-A lányod?

-Igen. Már 8 hónapja nem hallottam felőle.

-Hogy hogy? Mi történt?

-Egyetemre ment. Mindig is a jogi kar volt az álma és hát ki vagyok én, hogy az álma és közé álljak?

-Tehát elengedted egyetemre?

-Igen.

-Hiányzik?

-Az nem kifejezés.-ránézett a képre és elmosolyodott. Elővette a pénztárcáját és eltette.

-Gondolom ő nem Deborah.

-Nem. Ő a fiatalabbik. Deborahról is tartok egy képet a pénztárcámban.

-De azért vele beszélsz, ugye?

-Amióta itt vagyok nem hívtam őt.

-De hát miért?

-Nem akarom veszélybe sodorni!

Odakintről dudálás hallatszott.

-David vár.

-Vigyázzatok magatokra!

-Azon leszünk, ne aggódj! Jövő hétre hazaérünk, ha minden jól megy!

Azzal kisétált az ajtón és nem jött vissza többet.~

Csak néztem és nem tudtam mit mondjak. Apa képet tartott a pénztárcájában rólam?

-Remélem tudtam valamit segíteni.

-Már tudta, hogy nem biztos, hogy hazajönnek.

-Igen. Szerintem is már úgy indultak el, hogy nagy valószínűséggel nem térnek vissza.

-Jamestown. Az Virginiában van ugye?

-Igen majdnem 50 órás oda az út.

-Köszönöm a segítséget!

-Örülök, hogy tudtam segíteni.

Visszafutottam Debhez.

-Shaylee!-fordult felém, amikor beléptem a házba.

-Mi történt?

-Találtam valamit!

-Én is.

200!♥

Sziasztok!! :)

Köszönöm szépen, hogy már 200an benéztetek a blogomra! Remélem tetszik nektek a történet!! ^^
Továbbra is kíváncsian várom a komikat! :D

Új rész nem sokára! ;)

Puszii Mesii.* ♥

Chapter – 4

Reggel egy ismeretlen helyen ébredtem.

-Jó reggelt Shay!

Debbie az ágy végében állt és összepakolta a cuccunkat. Leesett, hogy az ismeretlen hely a motel szobája volt.

-Te az egyetemen mikor keltél?

-9-10 körül. Miért?

-Mert már 7 óra van. Késésben vagyunk. Túl sokáig aludtunk.

-Sokáig?!

-Igen, de kelj fel és öltözz. 10perc múlva a kocsiban legyél!

-Igenis főnök.

Tegnap este lefürödtem, ezért csak magamra kaptam a ruhám és kisiettem Deb után.

-Hm gyors vagy.-dicsért meg.

-Köszi. Legalább a gyorsan elkészülésre megtanított az egyetem.

-Na igen. Akkor menjünk is tovább. Remélem voltál wc-n.

-Igen. Nyugi ma már jobban fogom bírni.

-Ajánlom is!

Rálépett a gázra és megint felcsengtek a régi klasszikusok.

-Mennyi időre vagyunk?

-Ha tiszta marad az út akkor 8 óra után megérkezünk.

-Na az tök jó.

-Igen.

Jó pár órás úton túl voltunk. Alig éreztem már a fenekem, összevissza helyezkedtem az ülésben.

-Megálljunk?

-Nem kell.

-Nyugi nem sokára ott vagyunk.

-Akkor jó.

Kinéztem az ablakom. Vajon apa jól van?

-Tényleg, Debbie volt bármi munkád a vadászaton kívül?

-Igen. 2 hétig voltam a McDonald's-ban eladó.

-Komolyan? És mi történt?

-Rájöttem, hogy nem nekem való ez az egész, ezért apával folytattam a vadászatot.

-Ja, értem. Amúgy mindig együtt dolgoztok az ügyeken?

-A legtöbbön. Néhány könnyebbet egyedül is megcsinálok. Apa még mindig félt, szóval a komoly ügyeket egyedül oldja meg maximum felhívja Davidékat.

-És apa mennyire utált meg?

-Megutálni? Ne kérdezzen hülyeségeket. Az elején persze ki volt akadva, de aztán beletörődött, hogy az álmaidat követed. De most örülni fog, hogy visszatérsz.

Csak mosolygottam egyet.

-Nézd! Már csak egy óra Seattleba. -mutatott a táblára Deb.

-Mindjárt ott vagyunk!

Az egy óra gyorsan eltelt. Seattle hirdette a tábla. Tehát megérkeztünk. Már csak apára kell rátalálnunk.

-Megállunk enné az étteremnél. Eszünk és megkérdezzük az embereket, hogy nem látták-e errefelé apát.

-Oké.

Besétáltunk. Egy csendes kis ebédlő volt.

-Jó napot! Egy hamburgert kérek és egy meggyes pitét. Te mit eszel?-nézett rám.

-Egy sajtburgert.

-Rendben. Más valamit esetleg?-kérdezte a pincérnő.

-Igen. Nem ismerős véletlenül ez a férfi?-mutatott a nőnek egy képet apáról. Ránéztem én is a képre. Egy év. Egy éve láttam őt utoljára. Mindig arra gondoltam, hogy kitagadott a családból, hogy ott ott hagytam a vadászatot a továbbtanulás miatt. Remélem megtaláljuk. Debbie nagyon pozitív, én aggódok, hogy mi van ha apa már nem él. Persze ezt nem mondom el Deborahnak. Próbálok én is a legjobb gondolni de sajnos ez mindig a szemem előtt lebeg.

-Igen. Sokat járt ide, de egy ideje nem látom őt itt. Miért történt vele valami?

-És nem tudja, hogy pontosan mikor járt itt utoljára? Hány hete vagy esetleg hónapja?

-Hmm. Most van szeptember. Szerintem olyan május június környékén járt itt utoljára.

-Nagyon szépen köszönöm a segítséget.

-Szívesen. De szabad megtudnom, hogy miért keresik?

-Ő az édesapánk és egy ideje nem hallottunk már róla.

-Úristen!-kapta a kezét a szája elé.-Javaslom, hogy nézzetek be a Seasonsbe. Ez egy motel itt van pár utcával arrébb. Ha minden igaz ott vett ki szobát.

-Köszönjük a segítséget.

-Nincs mit. Ha valami eszembe jut, akkor még szólok.

-Rendben.

-Üljetek le mindjárt kiviszem az ebédetek.

-Köszönjük.

Leültünk az egyik bokszba. Kényelmesebb volt, mint a kocsi ülése.

-Te, Deborah. Apa mivel indult el vadászni? Mármint milyen járművel, ha az impala itt van nálad?

-Azt mondta, hogy David felveszi őt és együtt mennek. Meg még egy ember ment velük, ha minden igaz, de a nevét nem tudom.

-Davidet is hívtad?

-Igen. Fél évvel azután, hogy nem jöttek haza először apát, majd Davidet hívtam. Bobbyt is felhívtam, hogy hátha tud valamit. Tőle tudtam meg, hogy Seattleből jelentkezett utoljára.

-És Bobby se tudja ki a 3. ember?

-Elnézést a várakozásért.-jött oda a pincérnő.-Jó étvágyat!

-Köszönjük!-mosolyogtunk rá.

Miután a pincérnő elment folytattuk a beszélgetést.

-Nem még Bobby sem tudta ki a 3. Hmm ez a hamburger isteni.

-Hmm finom.-haraptam bele a sajtburgerembe.

Olyan féltékeny vagyok Deborahra. Tud örülni a kis dolognak, mint például egy finom ennivalónak, de a kötelességét mindig komolyan veszi. Nála a család mindig az első helyen van. Önfeláldozó és nagyon aggódó, de az emberek előtt a laza énjét mutatja. És itt vagyok én, akinek az arcára van írva az összes baja. Ha aggódom görcsöl a hasam és ideges vagyok. Egy fontos különbség van még köztünk. Debbie háttérbe szorítja magát és inkább a családjával törődik. És itt van az önző kis húg, akinek a saját jövője és boldogsága a legfontosabb. Itt vagyunk Seattleben és én nem 100%ig azért vagyok itt, hogy apát megmentsük. Mert egy kis részem még mindig vár, arra a napra, amikor Taddeust újra láthatom.

-Mi az? Koszos a szám?-nézett rám ijedten Deb.

-Hm, tessék?

-Úgy néztél rám, mintha az néznéd mennyire kajás a szám.

-Ja nem. Nem vagy kajás. Csak gondolkoztam, hogyha a motelben sem járunk nagyobb sikerrel, akkor merre menjünk.

-Legyél már egy kicsit pozitívabb! A motelben biztos lesz valami. Érzem!

-Legyen igazad!

-Na kíváncsi vagyok erre a pitére. Hmm ez isteni! Megkóstolod?

-Nem szeretem a pitét.

-Hmm nem tudod mit hagysz ki!

Miután Debbie megette a pitét visszasétáltunk a kocsihoz.

-Ki lehet az?-vette elő a telefonját az irattartóból.-Halló?

-Jó napot! Elnézést kérek, de Deborah Winchesterrel beszélek?

-Igen. És Ön kicsoda?

-Travis Miller vagyok, a Seasons motel igazgatója. Egy bizonyos John Winchester megadta ezt a számot, hogy hívjam fel, ha 2hónapon belül nem tér vissza a hotelbe. Eltelt 2 hónap, de nem tudom, hogy mi lehet és mi van, ha nem veszik fel a telefont. Aztán most úgy döntöttem, hogy felhívom. Sajnálom a várakoztatás miatt.

-Nem baj!-vágta rá Deb. -5perc és ott vagyok!

A beszélgetésből csupán csak foszlányokat hallottam.

-Mi történt?

-Indulnunk kell, lehet megtudjuk mi van apával!

Csak döbbenten néztem Deborahra. Van esélyünk, arra hogy rájöjjünk merre van apa. Remélem meg fogjuk találni!

Chapter – 3

Teljesen elszoktam a hosszú kocsik utaktól.

-Megállhatunk?-kérdeztem.

-Már megint pisilned kell? Alig telt egy 15 perc az utolsó pisilésed óta!

-Tudom, de teljesen elszoktam a kocsizástól. A fenekem is fáj a lábaim elzsibbadtak.

-Jó, ott egy benzinkút megállok.

-Köszönöm.

Debbie megállt én meg kiszálltam a kocsiból és bementem a benzinkútra.

-Jó napot!-mentem oda a kasszához. Egy férfi volt ott. Unottan nézett rám.

-Miben segíthetek?

-Elnézést, de esetleg a mosdót használhatnám?

-A mosdót csak azok használhatják, akik vásárolnak valamit.

Körülnéztem és lekaptam egy csokit a polcról.

-Akkor ezt megveszem.

Az eladó unottan ütötte be a gépbe a csoki árát. Kifizettem és kb. futva tettem meg a lépéseket a mosdóig.

A mosdóhoz érve erős kén szagot éreztem. Kinyitottam az ajtót, de nem láttam odabent senkit. Megnéztem a mosdókat is, de mindegyik üres volt.

-Az eladó!-riadtam meg.

Visszafutottam a kasszához. Az eladó egy újságot olvasott. Az arckifejezése még mindig unott volt.

-Köszönöm.-mentem oda hozzá.

-Micsodát?-nézett rám kíváncsian.

-Hogy használhattam a mosdót.

-Ó, ugyan nincs mit.-mosolygott rám.

Idegesen rámosolyogtam. Elkéstem.

-Szeretnél még valamit esetleg?

-Nem, köszönöm. Viszlát.

-Szerbusz! Vigyázz magadra!

Kirontottam a benzinkútról egészen a kocsiig meg sem álltam.

-Na meg vagy?-kérdezte unottan Debbie.

-Nem. Történt egy kis baj.

-Mi?-nézett rám ijedten.

-Az eladót megszállta egy démon.

-És ezt miből gondolod?

-Bementem. A férfi undok volt. Aztán a mosdónál erős kén szag csapott meg. Amikor jöttem kifele a férfi meg úgy nézett ki mintha kicserélték volna.

Debbie gondolkodott és a benzinkutat nézte.

-Biztos vagy benne?

-Igen!

-Akkor kövess.

Bementünk. A férfi kíváncsian nézett minket.

-Melyik csoki is volt az?-kérdezte Debbie a csokis pultot nézegetve.

-Ez. De ez is nagyon finom. De ez! Ez isteni.-mutogattam a csokikra.

-Segíthetek?-lépett mögém a férfi.

-Igen.-mosolygott rá Deb. -Keresek egy csokit. Ilyen banános, de mégis voltak benne csoki darabkák. Tudna esetleg segíteni és megkeresné?

-Persze.-elkezdte keresni.

Debbie rám nézett. Most vagy soha. Elkezdtem nem túl feltűnően körbejárni a férfit.

-Nem ez az?-kérdezte a férfi.

-Neeem. Ott magasan. Én nem érem el. Tudna segíteni?

-Hát persze.

-Végeztem.-dobtam el a kezemből a krétát.

A férfi hátrafordult. A szeme fekete színű volt.

-Szép munka volt.-mondta Deborah.

-Kik vagytok ti?-kérdezte idegesen a démon.

-Az nem lényeg. De sajnálom.-mondta Deb és beleszúrta a kést a férfi hasába.

Csak álltam és néztem ahogy a férfi összeesik.

-Ingyen kaja!-nevetett rám Debbie és elkezdte kirámolni a boltot.

-De ez nem bűncselekmény?

-Hát lényegében nem, mert megöltünk egy démont.

-Igaz.

A kocsiban ültünk és Deborah ezer éves zenéit hallgattuk.

-I'm on the highway to hell!-énekelt együtt Deb az énekessel.

-Ilyen zenéket fogunk hallgatni egész úton?

-Miért, talán valami problémád van vele? Betegyek egy kis Justin Biebert?

-Nem, nem kell. El vagyok.

-Hát jó.-tapsolt a kormányon.

Az utat néztem. Azt se tudom merre vagyunk és azt se tudom hány óra amíg odaérünk.

-Olyan szótlan vagy. Régebben le sem lehetett lőni téged, annyit beszéltél.-mosolygott rám Deb.

-Ja, az régen volt.-válaszoltam unottan.

-Mi ez a rosszkedv?

-Csak tudod kicsit el vagyok szokva az öljünk meg egy démont és az utazzunk hosszú óráktól.

-Ja, értem. Hát, hogy ne teljen unalmasan az út beszélgessünk.

-Jó, miről?

-Mondjuk mesélj milyen volt ez az 1 éved? Találkoztál emberekkel? Fiúkkal? Tényleg ugye már… Na érted?

-Melyik válasznak örülnél jobban?

-Nem is tudom.-nézett rám ijedten Deborah.

-20 éves vagyok még szép, hogy voltam fiúval. Azért annyira nem volt borzasztó ez az 1 évem.

-Hát ez végül is jó.

-Na mi van? Csak nem zavarba hoztam a kis nővérkémet?

-Nem is zavarba, hanem inkább fura hallani, hogy a kis húgom felnőtt.-nézett rám.

-Hát igen eltelt az idő, már nem vagyok kis lány.

-De nekem örökre a kishúgom maradsz!

-Igen, tudom.-mosolyogtam rá.

Pár mérfölddel arrébb megálltunk egy kis motelnél és kivettünk egy szobát éjszakára.

-Egy kis meglepetés.-tette le elém az üveg pezsgőt.

-Ezt mire?

-Ezt arra tartogattuk apával, hogyha visszatérsz közénk. Azt meg fogjuk ünnepelni. Jó jó tudom lehetett volna egy virággal vagy csokival, de ez az igazán Winchesteres.

-Igaz. Hát köszönöm. Igyunk?

-Még szép! Keresek poharakat.

-Oké én addig megpróbálom felbontani.

~Már este volt és éppen tanultam.

-Mit csinálsz?-ült le mellém az ágyra Deborah.

-Tanulnék, ha nem látod.

-Kis okos tojás.-kócolta össze a hajam.

-Hé!-löktem el a kezét.

-18 éves vagy és neked nincs jobb dolgod péntek este, mint a tanulás?

-Mindjárt érettségizek! Ha elrontom, akkor oda az elképzelt jövőmnek.

-Te tudod. Na de én megyek.

-Hova?

-Peterrel talizok. Megyünk valamerre.

-És apa? Tudod, hogy nem szereti, ha akkor találkozol fiúkkal, amikor nincs itthon.

-De apa semmiről sem fog tudni. Ugye?

Megráztam a fejem.

-Ügyes kislány.

Dudálást hallottunk odakintről.

-Ez biztos Pete. Na vigyázz magadra kaja még van a hűtőben. És ne maradj fent sokáig.

-Oké.

Deborah elment én pedig egyedül maradtam. Unatkoztam, ezért leültem TV-t nézni. Az se kötötte le a figyelmemet. Este 9 óra volt. Az osztálytársaim biztos valahol buliznak én meg itthon punnyadok. Apa még csak ma reggel ment el, biztos hogy pár napig nem jön haza.

Lekapcsoltam a TV-t magamhoz vettem a telefont és bezártam az ajtót. Elindultam az estébe. Március volt és hűvös. Cél tudatlanul jártam az utcákat. Az egyik sikátorban láttam, hogy néhány fiú összeverekedett. Ijedten megálltam és elbújtam egy szemetes mögé. Végignéztem, ahogy megverték a fiút. Túlságosan is féltem ahhoz, hogy odamenjek hozzájuk. Abbahagyták a verést és büszkén sétáltak el a helyszínről. Még pár percig a kuka mögött maradtam. Úgy tűnt nem jönnek vissza, ezért odaszaladtam a fiúhoz.

-Jól vagy?-kérdeztem tőle.

-Igen.-letörölte a szája sarkáról a vért. Aztán megpróbált felkelni, de egy erős köhögőroham tört rá. Ijedten guggoltam le mellé. A kezemet a hátára tettem és óvatosan megsimogattam.

Rám nézett.

-Jól vagyok, semmi bajom.-eltolt magától és felállt. Kicsit megszédült, ezért megtápászkodott a falban.

-Így nem engedhetlek haza!-néztem rá ijedten.

Hátrafordult és rám nézett. A szemei sötét zöldek voltak. Se életkedv, se csillogás nem látszódott rajta.

-Messze lakok.

-Van időm.

Megrázta a fejét és nevetett.

-Indulhatunk?-léptem hozzá közelebb.

-Felőlem.

Néhány lépéssel mögötte haladtam. Ha Deborah lenne a helyemben, akkor biztos magabiztosan kezelné a helyzetet. Miért nem tudok én is olyan lenni, mint Deb?! Biztos, hogy megmentette volna a fiút. Ő nem bújt volna el egy kuka mögé. Utálom magam, hogy ilyen kis beszari vagyok.

-Hogy hívnak?-kérdezte a fiú.

-Shaylee. És téged?

-Taddeus.

Milyen szép különleges neve van. Nem is néz ki olyan rosszul, sőt elég helyes.

-De mit fognak szólni a szüleid, hogy ilyen későn érsz haza?

-Nincsenek itthon.

Megállt. Későn vettem észre, ezért sikeresen nekimentem a hátának.

-Bocsánat.-léptem hátrébb tőle.

-Nem baj.-idegesen nézelődött.

-Minden rendben?

-Csak olyan volt, mintha hallottam volna valamit. De biztos csak egy macska volt az.

-Igen, lehet.

-Menjünk tovább.

Egymás mellett haladtunk tovább. Magasabb volt nálam, csak a mellkasáig értem.

-Merre vannak a szüleid?

-Üzleti úton.-vágtam rá gondolkodás nélkül. Már 10éve ez a válaszom, ha bárki rákérdez mit csinálnak a szüleim.

-Mit dolgoznak a szüleid?

-Miért csak te kérdezel? Én mikor jövök?

-Hallgatlak.

-Na és neked ma van valakid otthon?

-Nincs.

-És mit kerestél kint egyedül este?

-Csak a boltba mentem ki.

-Ismerted a fiúkat?

-Igen. Osztálytársaim.

-De nem tudsz szólni erről valakinek, hogy mit csinálnak veled?-néztem rá szomorúan.

-Mindegy. Már csak pár hónap és biztos, hogy elköltözünk.-zsebre rakta a kezét és felnézett az égre. Követtem, hogy hova néz. Tiszta éjszaka volt a csillagok ragyogtak az égbolton.

-Miért fogsz nem sokára elköltözni?

-Apa ügyvéd, anyum menedzser. Egy csomót költözünk emiatt.

-De hányadikos vagy?

-12.-es. Most fogok érettségizni.

-És merre tovább?

-Nem tudom. Nem igazán akarok tovább tanulni.

-Ja értem.

Síri csöndben sétáltunk tovább.

-Te hányadikos vagy?

-12.-es.

Rám nézett. Alaposan végig mért.

-Hm így jobban megnézve igen. Gondolom neked van terved a jövőddel kapcsolatban.

-Igen. Ügyvéd leszek!

Rám nézett.

-Hát sok sikert hozzá. Csoda lesz, ha felvesznek az egyetemre. Ne értsd félre. Biztos, hogy okos vagy és jó tanuló, de ez nem elég. Egy csomó gyerek csak a szülei miatt kerülnek be és elveszik a helyet a tanulni akaróktól.

-Hát igen.-rúgtam bele az egyik kőbe.

-Hé, emiatt ne szontyolodj el! Biztosan felvesznek!

Ránéztem. Rám mosolygott. Amikor mosolygott sokkal helyesebbnek tűnt.

-Megérkeztünk.-megálltunk egy emeletes ház előtt.-Itt lakok a 3.-on.

-Jól vagy már ugye?

-Igen, köszönöm, hogy hazakísértél.

-Nincs mit.

-Remélem még találkozunk!

-Én is!

Onnantól kezdve minden este, amikor apa és Deborah sem voltak otthon, elmentem Taddeus házuk elé. Persze sohasem jött ki és sosem találkoztunk többé.~

Észre se vettem mikor sétált be a szobába Debbie.

-Találtam poharakat!-rakta le elém.

-Ó, köszi.

-Látom nem sikerült kibontanod. Na add ide!

Se perc alatt fel is bontotta és kitöltötte nekünk.

-Egészségedre! Örülök, hogy visszatértél!

-Egészségedre! Én is örülök.

Megittuk a pezsgőt és elbeszélgettünk.

-Na de aludjunk, holnap újra sokat fogunk aludni.

-Rendben.

Megágyaztunk és lefeküdtünk az ágyunkba.

-Van más oka is, hogy visszajöttél?-kérdezte Deborah.

-Hogy érted?

-Nem hiszem, hogy csak a családod miatt álltál be újra vadásznak.

-Meg akarom találni apát!

-Értem. Akkor jó éjt!

-Neked is!

Az egyik felem apa miatt döntött úgy, hogy visszaállok vadászni. Viszont egy kis részem reméli, hogy legalább még egyszer láthatom Taddeust.

Chapter - 2

A kijelentkezést gyorsan elintéztem. A kollégiumban sétáltam a szobám felé.

Bella az ágyán feküdt és zenét hallgatott.

Ő volt az egyetlen ember, akivel szoros barátságot tudtam kötni 1 év alatt.

-Lee!-mosolygott rám, amikor meglátott.

-Bell.

-Mi ez a rosszkedv? Csak nem történt valami?

-Kijelentkeztem az egyetemről.

-Hogy mi van? Mikor? Miért? Miről maradtam le?-felállt az ágyról és odafutott mellém.

-Apa nem jött haza fél éve egy ügy miatt. Deborahval utána megyünk. Meg kell őt találnunk.

Nem szólt semmit.

-Értem. Remélem sikerrel jártok.

-Én is!

~A legelső napom. Az iskola előtt álltam. El se hiszem, hogy felvettek a jogra.

Felsétáltam a kollégium szobámhoz. Kinyitottam az ajtót és lány volt odabent.

-Egy szobatárs! Szia!-futott oda hozzám.

Csak mozdulatlanul álltam.

-Bocsi. Mindig ilyen közvetlen vagyok.-lépett hátrébb. -Bella vagyok és te?

-Shaylee.

-Örülök, hogy megismertelek. Ha nem baj akkor tiéd lesz a jobb oldali ágy.

-Nem, dehogyis baj.

Eltelt pár hónap és egyre jobban voltunk egymással.

-Még sose beszéltél a családodról.-mondta. Az egyik bárban ültünk és iszogattunk.

-Igen, tudom.

-Ilyen zűrös a családi életed?

-Fogalmazhatunk így is.

-Na lécci, kíváncsi vagyok.

-Ha elmondom az igazat teljesen hülyének fogsz tartani és hívod az elmegyógyintézetet!

Elkezdett nevetni.

-Na most még jobban kíváncsivá tettél. Lécci. Ígérem nem mondom el senkinek és a diliház telefonszámát nem tudom fejből, ezért nem fogom felhívni.

-Kis koromban az anyukám meghalt. Apa és a nővérem maradt csak nekem. A gyermekkorom nem volt egyszerű. Apa munkája miatt mindig költöznünk kellett. Meg se tudom számolni, hogy hány iskolába jártam. A beilleszkedés és a barátkozás se ment könnyedén. Ezért egy idő után lemondtam ezekről és csak a tanulásra figyeltem. Az érettségi után jelentkeztem ide hátha felvesznek. Apa és a nővérem nem támogatta az ötletet, hogy egyetemre menjek. Felvettek ide. Volt egy hatalmas vitánk, hogy a családot vagy a tanulást választom. És ahogy látod a jogi kar mellett döntöttem. Ezért nem is beszélek velük sosem.

-Értem.-nézett rám szomorúan.

-Te vagy az első ember, akit a barátomnak nevezhetek.

Rám mosolygott.

-Lee te meg az én legjobb barátom vagy. Erre innunk kell!

-Igyunk a barátságunkra!

Az este többi részében még ittunk pár pohárral, majd elindultunk hazafele.

-Shaylee, mi folyik ott?-mutatott a távolban 2 alakra.

-Nem tudom.-szétnéztem fegyver után kutatva.

-Hívjuk a zsarukat?

-Ne. Te maradj itt. Én odamegyek.

-Mi? Nem engedem, hogy egyedül menj oda!

-Bella, bízz bennem! De itt kell maradnod!

-Jó.

Elindultam a 2 férfihez. Már messziről láttam, hogy mivel lesz dolgom. Kerestem a földön egy fa ágat.

-Hé! Hagyd őt békén!-kiabáltam rá.

A lény megfordult és rám nézett. Nem számítottam rá, de rám ugrott. Próbáltam lelökni magamról, de a lény a nyakamat vette célpontba. Egy nagy csattanást hallottam és a lény mellém került a földre. Felnéztem és megláttam, hogy Bella ütötte le rólam valahogyan. A lény mozgolódni kezdett. A fa ágat beleszúrtam a hasába. Egy kicsit sikerült megállítanom. Előkerestem a késemet és egyenesen a szívébe szúrtam. A lány nem lélegzett többé.

-Mégis mi volt ez?-kérdezte Bella rémülten.

-Megmondtam, hogy maradj ott! Veszélyes volt idejönnöd! Meg is ölhetett volna!-álltam Bella elé dühösen.

Nem szólt semmit csak ijedten meredt maga elé. Odamentem a férfihoz.

-Jól van?

-I..Igen.-dadogta ijedten.

-Megharapta?

-Nem.

-Akkor jó.

-Mi volt ez?

-Egy őrült gyilkos. Megszökött az elmegyógyintézetből. De mostantól nem jelent senkire se veszélyt. Menjen haza és pihenje ki magát!

-Rendben. Köszönöm a segítséget.

Visszamentem Bellához.

-Magyarázattal tartozol.

-Tudom. De nem itt.

-Oké.

Csendesen telt a hazafele út. Nem kérdezett semmit.

-Mégis mi a fene volt ez Shaylee! És ne mond nekem azt, hogy egy őrült pszichopata, mert egy embernek nincsenek éles fogai!

-Mondtam, hogy apa munkája miatt sokat költöztünk. Apa igazából egy vadász, aki lényeket öl meg. Ez egy vámpír volt.

-Szóval azt akarod mondani, hogy a vámpírok nem csak a könyvekben és a filmekben léteznek?

-Igen.

-Jó. És mit csinál egy vadász?

-Hát megöli a szörnyeket. Vámpírok, vérfarkasok, démonok. Ilyenekre vadásznak meg még sok másféle lényre.

-És a nővéred mit csinál?

-Apával együtt dolgoznak az ügyeken. De néhány ügyet apa egyedül végez.

-És te is dolgoztál már valamilyen ügyön?

-Igen, néhányban én is segédkeztem.

-Értem.

-Mi csak családi vállalkozásnak hívjuk. Ezért nem örültek, hogy egyetemre jövök, mert akkor nem tudok nekik segíteni. És attól félnek, hogy bármi történhet velem az egyetemen.

-Akkor ezért van nálad fegyver és más eszközök.

-Honnan tudod?

-Múltkor megtaláltam az asztalod fiókjában. De gondoltam, hogy önvédelemből tartod és nem azért, hogy megölj ezért nem is hoztam fel, hogy megtaláltam.

-Ja, értem.

Csak csöndben álltunk egymással szembe.

-De ugye nem változott meg a rólam alkotott képed?

-Nem. Te még továbbra is egy okos értelmes lány vagy. Aki jól bánik a késekkel és megöli a szörnyeket. Egy igazi hős!-nevetett.

-Azért ne túlozzunk.-nevettem vele én is.

-Köszönöm, hogy beavattál az életedbe!

Rámosolyogtam és átöleltem.~

Fél óra alatt összepakoltuk az összes holmimat.

-És merre tovább?

-A nővérem kint vár a kocsiban. Aztán még nincs pontos hely, hogy merre megyünk.

-Akkor segítek levinni a cuccokat.

-Köszönöm.

Deborah a kocsinak dőlve várt.

-Sziasztok! Készen vagytok?-kérdezte.

-Igen. Deborah bemutatom neked Bellát.

-Szia, örülök, hogy megismerhetlek!-fogtak kezet.

-Én is!

-Szia Shaylee!-ölelt át Bella.-Örülök, hogy találkozhattam veled és megismerhettelek!

-Én is, nagyon hiányozni fogsz! Hívj fel, ha bármi van!

-Oké, hívni foglak.

-Mehetünk?-nézett rám Deborah.

-Igen.

Még egyszer megöleltem Bellt. Beszálltunk az autóba.

-Ja és Lee!-hajolt be az ablakon Bella.

-Igen?

-Rúgjátok szét a szörnyek seggét! És találjátok meg az apukátokat!

-Rendben, meg lesz!-mosolyogtam rá.

-Sziasztok és vigyázzatok magatokra!

Elindultunk. A tükörből még láttam az épületet és ahogy Bella integet, majd egyre jobban távolodtunk és csak az elmosódott távolságot láttam.

-Az első utunk Seattleba vezet. Ott látták utoljára apát.

-Oké. Vágjunk bele!