Chapter – 11

Deborah szemszöge

A nap már magasan járt. 12 óra körül lehetett.

-Deborah, ne vegyem át?-kérdezte Shay.

-De.-válaszoltam fáradtan.-lehúzódtam az út szélére és helyet cseréltünk.

-Ha minden jól megy holnapra ott vagyunk!-mondta Bobby.

Folyamatosan mentünk, csak akkor álltunk meg ha ettünk vagy ha mosdóba mentünk. Mindig felváltva vezettünk, így egyikünk se fáradt el annyira.

-Nézzétek!-mutatott a táblára Shay. -Megérkeztünk!

Mindannyian megkönnyebbülve sóhajtottunk egyet. Minél közelebb értünk a célunkhoz, annál nehezebben hittük el, hogy sikerülhet. De sikerült!

-De most hova menjünk?-kérdezte Bobby.

-Olvastunk a neten egy templomról. Azt kéne megnéznünk!-mondtam.

Szerencsére reggel volt. Ilyenkor a vámpírok a sötét helyeken rejtőznek, ezért egy templom ideális lenne számukra. Viszont a démonoknak mindegy, hogy nappal vagy éjjel van, ők mindig aktívak.

-Ott a templom!-mutatta Shay.

Megálltunk. Felnyitottuk az impala hátulját és magunkhoz vettük a fegyvereket.

-Dev és Shay ti menjetek be hátulról. Én megyek elölről!-mondta Bobby.

A templom egy elhagyatott kis templom volt. A növények már kezdték benőni a falait. A tető töredezett, néhol már cserép se volt.

-Dev, én félek!-szorította a kezében a kést Shay.

-Nyugi, nem lesz baj.

A hátsó ajtóhoz lopakodtunk. Egy régi rozsdás lakat lógott rajta. Nem volt nehéz leszedni egy kicsit kellett csak feszegetnem. Kinyitottam az ajtót. Odabent sötét volt. A nap csak a törött cserepeken sütött be. Az ablakok koszosak voltak, így nem engedtek be annyi fényt.

-És most?-suttogta Shay.

-Ott egy lépcső.-mutattam előre.

Lépéseket hallottunk. Megdermedtünk és csak álltunk.

-Én vagyok az.-jött oda hozzánk Bobby. -Itt tiszta. Nem találtam semmit. Ott van egy lépcső lefele és egy másik felfele. Én lemegyek ti menjetek fel!

-Rendben.

Odasétáltunk a lépcsőhöz.

-Én megyek előre. Kövess!-mondtam Shaynek.

A lépcsőfokok minden egyes lépésünknél nyikorogtak. Felértünk az emeletre. Egy nagy orgona állt ott. Közelebb mentünk hozzá. A billentyűk már kiestek belőle.

-Az ott vér?-mutatott az orgonára Shay.

-Szerintem igen. Ezek szerint jó helyen járunk.

-ÁÁÁÁ!-hallottunk egy ordítást.

-Bobby?!-néztünk egymásra.

Elindultunk lefele a lépcsőn. A lépcsőfokok törtek alattunk.

-Mi legyen?-nézett rám ijedten Shay.

-Nyugalom. Menj és bújj el valahova! Én megmentem Bobbyt.

-De mi lesz ha elkapnak?

-Nem jöhetsz le, túl veszélyes! Nem vadásztál már több mint egy éve!

-De…

-Semmi de! Menj és bújj el Shaylee!-mondtam neki egy csepp kedvesség nélkül.

Megvártam míg Shay biztonságba vonul és csak utána indultam el lefele a lépcsőn. Koszos dohos szag volt odalent és sötét. Csupán néhány gyertya égett. Nem hallottam motoszkálást és semmi mozgolódást. Elkezdtem előre sétálni, majd az út kétfelé ágazódott. Lehajoltam és kerestem valami nyomot, hogy merre mehetett Bobby. Egy lábnyomot láttam. Elkezdtem követni. Vért vettem észre a földön. Valaki bántotta Bobbyt!

Elővettem a pisztolyom. Leellenőriztem, hogy benne vannak-e az ezüstgolyók. Lassan a fal mellett húzódva sétáltam tovább.

-Ki vagy te?-hallottam valaki hangját.

-Nem lényeg.-válaszolta Bobby.

-Azt kérdeztem ki vagy!

Egy csattanást hallottam. A szívem a torkomban dobogott.

-Ralph! Van egy kis gond?

-Mi?

-Nem egyedül van!

Rájöttek! Ijedségemben csak megálltam és néztem magam elé. Odafentről csörömpölést hallottam.

-Shay!-kezdtem el rohanni felfele a lépcsőn.

-Ott van! Utána!-kiabálták mögöttem.

A csörömpölés nem szűnt meg egyre hangosabb lett. A lépcsőfokokon 3asával futottam felfelé.

-Shay!-kiabáltam ahogy felértem a lépcsőn.

Csak csodálkozva néztem. Shay betörte az ablakokat. A templomban világos volt. A napfény mindenhonnan besütött.

-Megvannak!-ért fel a lépcsőn az első vámpír majd elkezdett ordítozni. Jöttek mögötte még 5en és ők is csak kiabáltak.

-Csinálj velük valamit!-nézett rám kétségbeesetten Shaylee.

Odamentem és levágtam mind az 5 vámpír nyakát.

-Mennyien lehetnek még lent?-kérdezte Shay.

-Nem tudom.

-Bobby jól van?

-Elvileg igen.

Odalentről morgást és fújtatást hallottunk.

-A vámpírok?

-Nem. Ez olyan furcsa hang. Ilyet még nem hallottam.

-Menjünk le Bobbyért!

-Egyedül megyek! Te maradj itt!

-Deb. Én is megyek veled!

-Ez őrültség.

-Winchester vagyok!-nézett rám.

A morgás egyre hangosabb lett.

-Csak maradj mögöttem!

Elindultunk lefele a lépcsőn. Ugyanarra mentünk, mint amerre az előbb mentem.

-Bobby ott van bent!-mutattam Shaynek.

-A hang is onnan jön. Mit csináljunk?

Ekkor előugrott valami. Úgy nézett ki, mint egy vérfarkas, de nem volt rajta szőr. Csupasz bőre nyálkás volt és a szájából is folyt a nyála.

Elkezdtem lőni, de nem hatott rá az ezüst golyó. A szörny rám ugrott.

-Deborah!-kiabált mellettem Shay.

-Menekülj!-válaszoltam és közben megpróbáltam lerúgni magamról a lényt. A késemet kerestem, de nem tudtam kivenni a zsebemből. A bestia egyre jobban összenyomott és megpróbált megharapni. A kezeimet a fejem elé tettem és úgy védtem magam.

A lény felnyögött és megfordult. Shay volt az. A fenevad ugrott és Shayre vetette magát.

-Shay!-ordítottam és odafutottam. Kivettem a zsebemből a kést és a szörny hátába döftem néhányszor. A lény lemászott Shayről. Csak szenvedett és a hátára fordult. Tétovázás nélkül a szívébe szúrtam a kést. A bestia nyögött egyet és meghalt. Vártam egy kicsit, de nem éledt fel.

-Jól vagy?-rohantam oda Shayhez.

-Igen. Csak megkarmolt.-mutatta a karját.

-Annyira felelőtlen vagy!-szidtam le őt.

-Sajnálom.-hajtotta le a fejét.

Magamhoz öleltem.

-Úgy féltem, hogy mi történhetett veled. Többet ne csinálj ilyet, értetted?!

-Igen.

Elengedtem őt. Szemügyre vettem. Csak a kezén lévő karmolás volt rajta, más seb szerencsére nem.

-Most mi legyen?-kérdezte.

-Nem tudom.

-Mi volt ez a lény?

-Nem láttam még ilyet soha ezelőtt!

Felhúztam a földről Shayt. Kezünkbe vettük a késeinket és úgy indultunk tovább. Bementünk az ajtón. A földön száradt vér volt. Akárki is volt itt elég sietősen pakolt össze.

-Ki nem mehetettek!-mondta Shay.

-Igen, igazad van. Akkor kell itt lennie valami rejtekajtónak.

A szoba egy kis poros lyuk volt. Volt egy asztal, amin különféle kínzóeszközök voltak és egy szék, ahol végrehajtották a kínzást. Elkezdtünk körbesétálni a szobában.

-Deborah. -mondta Shay alig hallható hangon.

-Mi az? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

-Ez itt apa kése!-emelte fel az asztalról a tárgyat.

Odamentem hozzá. Kivettem a kezéből a kést és csak néztem. J. W. volt belekarcolva a markolatába.

-Igen, ez apáé!-a szememben könnyek gyűltek.

-Jó helyen vagyunk!-nézett rám Shay biztatóan.

-Igen. Apa itt van valahol! Keressük meg!

Pár perc múlva találtunk egy ajtót.

-Menjünk!-néztünk egymásra.

Kinyitottunk az ajtót és beléptünk. Egy földi alagút volt. Nem volt annyira sötét, mert elszórtan gyertyák világítottak.

-Így tudnak közlekedni ezek a lények, amikor nappal van.-mondta Shay.

-Mióta lehetnek itt?

-Szerintem a gyarmatosítás óta. Volt idejük kiépíteni ezt az alagutat.

Csak sétáltunk, de vége nem volt se kis folyosók csak hosszú folyosó. Nem sokkal később egy elágazódáshoz értünk.

-Merre?-kérdeztem Shaytől.

Lenézett a földre.

-Erre mentek.

Elfordultunk jobbra és tovább sétáltunk. Morgást hallottunk.

-Állj mögém!-fogtam meg a karját.

Shay kérdezés nélkül mögém állt. Egy ugyanolyan vérfarkas szerű lény volt az. Csak vicsorgott ránk. Másodpercekig csak farkas szemet néztünk. Aztán a bestia ugrott egyenesen bele a késembe. Még nem halt meg, de megsebeztem. Kihúztam a kést belőle, mire a vadállat a karomat a szájába vette. Shay ijedten sikított egyet, majd odafutott az állathoz és a szívébe szúrta a kést. Az állat állkapcsa engedett a szorításból, így ki tudtam húzni a karomat.

-Jól vagy?-fogta meg a karom Shay és elkezdte tanulmányozni.

-Néhány apró karcolás, a foga nyomai. Nem vészes.-letöröltem a nyált a kezemről.

-Tudják, hogy jövünk, azért küldik ránk ezeket.

-De mennyi lehet belőlük?

-Remélem nem sok.

Tovább sétáltunk. A folyosó egyre jobban elágazódott.

-Forduljunk itt balra!-mondta Shay.

-Rendben.

Ezen a folyosón már kevés gyertya égett.

-Nézd ott egy ketrec szerűség!-mondta Shay és odasietett.

Én is odafutottam.

-Ott van bent valaki!-nézett rám ijedten Shay.

-Hé!-kezdtem el verni a rácsot.-Hé, hall engem!

-Igen. Kik vagytok?

-Deborah és Shaylee Winchester. És maga?

-Winchester? -a név hallatára nagy nehezen feltápászkodott a földről és odasétált hozzánk. A kevés fénytől nem nagyon lehetett látni az arcát. Csak néztem pár pillanatig míg rájöttem ki is áll velünk szemben.

-David, te vagy az?

-Deborah. -mosolyodott el.

-Jól vagy?

-Nem igazán.-kezdett el köhögni.

-Kik tartanak fogva és miért?

-Ez bonyolult.

-Shay hozz valami követ!

-Rendben.-futott el.

-Mi történt?

-Idejöttünk, mert láttuk, hogy ez a hely hemzseg a lényektől. Vámpírok és démonok is vannak itt. Úgy hallottuk, hogy egy vámpír fészek van itt. Azt próbáltuk meg kiirtani. A felével végeztünk is, amikor megjelentek a démonok. Kiderült, hogy a démonok a főnökök. Ez a vámpír fészek csupán csak a szolgáik.

-És mik ezek a furcsa vérfarkasszerű lények?

-Azok valami régi időkből származó szörnyek. A nevüket nem tudom.

-A többiek hol vannak?

-Nem tudom. Nem láttam őket már egy jó ideje. A démonok kínoznak minket. Információt akarnak az összes vadász kilétéről. Persze mi ezt nem mondjuk el nekik. Nem tetszik nekik, ezért egyre durvábban kínoznak minket.

-Ez szörnyű!-kaptam a szám elé a kezem.

-Itt vagyok.-futott oda hozzánk Shaylee.

Elvettem tőle a követ és elkezdtem ütögetni a lakatot, amíg le nem esett.

-Gyere!-segítettük ki Shayleevel a ketrecből.

-Köszönöm.

Leültettük őt a földre.

-Apáról tudsz valamit?-kérdeztem.

-Sajnos nem.

-Deb, ki kell őt vinnünk!

-Tudom. Gyere.

Felhúztuk a földről. A vállainkra támaszkodott és elindultunk kifele. 20 perc alatt már a kocsinál voltunk. Szerencsére kifele senki sem támadott meg minket.

-Tessék igyál vizet!-adta a kezébe az üveget Shay.

-Köszönöm.

Csak álltunk és egy kicsit megkönnyebbültünk. Legalább Davidet sikerült megmentenünk.

-Felnőttetek!-mosolygott ránk.

-Igen, telik az idő.-válaszoltam.

-Jó újralátni Shaylee! Milyen az egyetem?

-Ott hagytam. Apa fontosabb.

-Ó, értem.

Shay kijelentésén meglepődtem. Ilyet még nem hallottam a szájából.

-David, te maradj itt. Mi visszamegyünk a többiekért!-mondtam.

-Csak ügyesen lányok! Vigyázzatok magatokra!

-Rendben.

Visszasétáltunk a templomhoz.

-Itt van apa.-nézett rám Shay.

-Igen, én is alig hiszem el!

Chapter – 10

Deborah szemszöge

Már fél év eltelt, de én hiszek abban, hogy megtaláljuk apát!

-Nézd!-nézett rám Shay.

-Mit?

-Bobby elaludt!-mutatott nevetve Bobbyra. Bobby feje az üléstámlán volt és halkan horkolt. Csoda, hogy nem csordult ki a nyála.

-Igen.-néztem bele a visszapillantó tükörbe.

-Deborah. -tette fel a kérdést, a hangja mégis furcsa volt.

-Tessék?-kérdeztem a lehető leglazábban.

-Nem is meséltél nekem arról, hogy mit csináltál az elmúlt években.

-Nem volt valami érdekes. Csak a szokásos vadászás.

-Értem. És hiányoztam?-nézett rám csillogó szemeivel.

Még szép, hogy hiányzott! A húgom és nem láttam 1 éve. Azt se tudtam, hogy merre jár, mi lehet vele, jól van-e…

-Aha hiányoztál.-válaszoltam közömbösen.

-Nekem is hiányoztál! Fel is akartalak volna hívni, de azt hittem, hogy mindkettőnknek könnyebb lesz, ha nem hívlak.

Istenem mennyiszer akartam hívni. Meg sem tudom számolni. De mindig rájöttem, hogy ő még élhet egy jobb életet, ezért békén hagytam őt.

-De az a lényeg, hogy itt vagy és megyünk megkeressük apát!-mosolyogtam, de a könnyeim égették a szemem. Mi lenne, ha apa nem tűnt volna el? Lehet soha többé nem találkoztunk volna Shayleevel…

~Már pár napja beköltözött Shay a kollégiumba. Azóta nem is hallottam róla semmit.

-Deborah. -ült le mellém az asztalhoz apa.

Amióta Shay elment mindketten csak céltalanul bolyongtunk a házban.

-David hívott, hogy van egy ügy. Vérfarkasok. Nem messze csak pár órás út.

-Én még nem állok rá készen.-válaszoltam unottan.

-Megértem. De én nem bírok tétlenül ülni itt. Meg kell mentenem az embereket.

-Tudom. Menj is! Kapcsolódj ki és vigyázz magadra!

Megfogta a kezem. Egy kicsit megszorította.

-Jól vagy?

-Hiányzik!-néztem a távolba meredt tekintettel.

-Nekem is. De így neki is könnyebb lesz. Nem tarthatjuk őt vissza, te is tudod!

-Tudom.

Szorosan magához ölelt. Nem bírtam tovább, elkezdtem sírni. Pár percig folyamatosan sírtam, aztán megnyugodtam.

-Jól vagy?-törölte le az arcom apa.

-Igen.

-Akkor jó!

-Te is jól vagy?

-Igen, értem ne aggódj!

Kopogtattak az ajtón.

-Ez biztos David lesz.-ment oda apa az ajtóhoz.

Felálltam és egy kicsit rendbe szedtem magam.

-Szia John!

-David, szia!-fogtak kezet.

-Szia Deborah!-mosolygott rám.

-Hello David!

-Hogy vagytok?

-Jól.-vágtuk rá egyszerre apával.

-Nem muszáj elvállalni az ügyet. Csak arra gondoltam, hogy így könnyebb lesz.

-Nem, semmi baj!-mondta apa.-Segítek!

-Köszönöm.

-Én viszont még itthon maradok.-mondtam.

-Megértem.-nézett rám szomorúan.

-Én meg vagyok. Felőlem mehetünk!

-Oké. Szia Deborah!

-Szia Debby!-ölelt meg apa.-Ha bármi baj van hívj!

-Rendben. Sziasztok vigyázzatok magatokra!

-Vigyázunk!-mentek ki az ajtón.

Egyedül maradtam. Lefeküdtem a kanapéra de sehogy se volt kényelmes. Felvettem egy pulcsit és elmentem sétálni. Hűvös nyári nap volt és sötétedett. Csak össze-vissza sétáltam a városban. Kicsit éhes voltam, ezért bementem egy kis vegyesboltba.

-Jó estét!-köszöntem.

-Hello. -köszönt az eladófiú.

Elkezdtem keresgetni a csokik között. Nyílt az ajtó. Nem is törődtem vele. Levettem egy mogyorós csokit a polcról és elindultam a pult felé.

-Más valamit?

-Nem köszi, csak a csoki lesz.

Elővettem a pénztárcámat. Az aprókat számoltam, amikor az egyiket kiejtettem a kezemből.

-Tessék!-vette fel a mögöttem álló fiú.

-Köszönöm.-vettem el tőle az aprópénzt. Csak ekkor néztem meg, hogy ki is az. Csak meredten néztem magam elé.

-Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott volna!-kérdezte a fiú.

-Mi? Jaa persze. Bocsi csak nagyon hasonlítasz valakire és összekevertelek vele.

-Semmi baj.-mosolygott rám.

Gyorsan kifizettem a csokit és kisétáltam a boltból. Egy kicsit arrébb sétáltam, majd futva elindultam a közeli parkhoz.

-Nem, nem az nem lehet!-ismételgettem magamban.

Odaértem a közeli parkba és leültem a legelső padra, amit megláttam. Lehajtottam a fejemet a térdeimre és próbáltam megnyugodni. A szellő lágyan fújt ez egy kicsit segített megnyugodnom.

Azt hittem sosem fogom újból viszont látni. Eddig mindig rejtőzködtem és nem mentem el olyan helyekre, ahol ő is ott lehetne. Erre pont találkozunk egy Isten háta mögötti kis boltban.

Egy kicsit még ültem a padon. A csillagokat néztem és gondolkoztam, hogy hogyan tovább. Nem nekem való az otthonülés. Hiányzik a vadászat. Nem is értem Shay, hogy tudta csak így feladni az életét. Már megint Shayre gondoltam. Vajon ő is gondol rám? Hiányzunk neki? Remélem tudja, hogy ő nekünk nagyon.

Nem is vettem észre, hogy ilyen nagyon besötétedett. Elővettem a csokimat és megettem. Utána pedig hazaindultam.

Ezen a nyáron nem csak a húgomat vesztettem el, hanem Őt is.~

-Mi a baj?-nézett rám ijedten Shay.

-Kicsit fáradt vagyok.

-Átvegyem?

-Nem, nem kell. Aludj nyugodtan.

-Jó, köszönöm.

Pár perc múlva Shay elaludt mellettem.

-Jól vagy?-hallottam meg Bobby hangját.

-Persze!-néztem bele a visszapillantó tükörbe.-Hallottál mindent?

-Igen.

-Értem.

-Deborah, biztos tudja, hogy nagyon hiányozott neked. De szegény most próbált kitörni a vadász életből és most újra visszacsöppent bele. Nem lehet neki könnyű.

-Igen, tudom.

-És nem sokára együtt lesz az egész család!

-Igen, remélem!

-Én biztos vagyok benne!-fogta meg a vállam Bobby.

300!

Sziasztok! :)

Elértük a 300 látogatót! Nagyon szépen köszönöm! ♥

Végre itt van a nyári szünet! *-*

Legyen jó nyári szünetetek és persze közben a blogomról se feledkezzetek meg! ^^ ♥

Nézzetek be a barátnőm blogjába is Cool For The Supernatural

Nem sokára kirakom az új részt! :)

Puszii Mesii.* ♥

Chapter – 9

A ház már az utca végéről látszódott. Hajnal volt. 4 óra körül lehetett.

-Megérkeztünk!-mondta Deb.

-Igen.

-Izgulsz?

-Ezer éve nem láttam Bobbyt.

-Ne félj! Nézd ott áll!-kezdett el integetni.

És akkor megláttam a pót-apukámat. A szokásos sapkája volt rajta és a nagy szakálla. Semmit sem változott.

-Bobby!-szállt ki a kocsiból Deborah.

-Deborah, szia! Régen találkoztunk!-ölelte meg.

-Igen. Jól vagy?

-Soha jobban! De ahogy látom nem egyedül jöttél.

-Nem, elhoztam Shayt is.

Kiszálltam az autóból. Bobby csak nézett felém és mosolygott.

-Shaylee!

-Bobby.-mentem oda hozzá.

-Igazi nő lettél!-ölelt át. -Apád örülni fog, ha viszontlát.

Csak mosolyogtam. Jól esett az ölelés. Mélyen beszívtam az illatát. Benzin és sör.

-Na de mesélj, milyen volt az egyetem?

-Nehéz. Rájöttem nem nekem való igazán.

-Na ne beszélj butaságokat! Simán lehetnél ügyvéd sőt akár még bíró is!

-De ő inkább vadász lesz!-mondta büszkén Deborah.

Erre a kijelentésre csak meglepetten néztem Debre.

-Miért nem így van?-mosolygott rám.

-Hát, nem tudom. Először találjuk meg apát. Utána meglátom, hogyan lesz tovább.

Nem válaszolt csak szúrós szemekkel nézett rám.

-Na de hát már itt vagytok gyertek be igyunk valamit!

Bementünk a házba. Még mindig ugyanolyan kupi volt mint régen.

-Mikor fogsz itt valamikor takarítani?-kérdeztem Bobbytól.

-Hm ez egy jó kérdés. Talán ha a fogadott lányaim segítenek akkor.

-Haha arra várhatsz, hogy Deb önkéntesen neki áll takarítani!

-Mintha Shay olyan nagyon szeretne takarítani.-vágott vissza Deb.

-Szóval rendetlen marad a házam. Rendben van, köszönöm lányok.

Elkezdtünk nevetni. Leültünk az ebédlőbe az asztalhoz.

-Mivel állunk szemben?-kérdezte Deb.

-Nem tudom. Utána néztem és sok hajó és repülő tűnt el a Bermuda-háromszögben. Jamestown meg ott van a közelében szóval biztos van valami összefüggés. Erre kéne rájönni, hogy mi az az összefüggés!

-Találtál valami hasznos könyveket?-kérdeztem.

-Igen. Ezek itt mind azok!-hozta elém őket Bobby.

-Akkor én még megnézem a lap topon!-állt fel Deb az asztaltól.

Ketten maradtunk bent Bobbyval. Mindketten egy-egy könyvet nézegettünk.

-Hiányoztunk azért?-kérdezte Bobby.

-Még szép, hogy hiányoztatok!-néztem rá.

-Csak azért kérdeztem, mert nem hívtál fel egyikünket sem.

-Igen tudom. Azt hittem az egyetem más lesz. Ott azt csinálhatom, amit szeretnék. Lehetek akár ügyvéd is. De rájöttem, hogy aki vadásznak született az vadász is marad.

-Igen ez sajnos így van. De én örülök, hogy végre itt vagy! Édesapádnak és Deborahnak is hiányoztál!

Ránéztem Bobbyra és elmosolyodtam.

-Találtatok valamit?-ült le az asztalhoz Debbie.

-Nem.-vágtuk rá egyszerre Bobbyval.

-Kértek sört?-állt fel az asztaltól Bobby.

-Igen, kérünk.

Bobby hozott 3 sört a hűtőből és kibontotta őket majd adott mindenkinek egyet.

-Egészségünkre!-koccintottunk.

Belemerültünk a munkába. Bobbyval a könyveket bújtok, addig Deborah az interneten próbált találni valami hasznos információt.

-Semmi értelme ennek az egésznek!-kelt fel a laptoptól mérgesen Deborah.

Elkezdett sétálni a szobában.

-Mi a baj?-kérdezte Bobby.

-Nem tetszik nekem, hogy vámpírok is és démonok is vannak ott.

-Hát az nekem sem.

-Mikor indulunk?

-Indulni? Nem szeretnétek pihenni előtte?

-Bobby, így is egy csomó időt elvesztegettünk! Ez napról napra már csak rosszabb lesz!

-Akkor szedjünk össze mindent, ami jól jöhet.

Bobby jobbra míg Deborah balra ment a házban. Nem tudom mi hol található, ezért inkább csak egy helyben maradtam. Nem akartam senki lába alá kerülni.

-Shaylee!-kiabált Bobby.

Odasiettem hozzá.

-Mit tudok segíteni?-kérdeztem.

-Ezt ismered?-tartott elém egy papírt.

-Ahogy látom valami latin szöveg. Mit csináljak vele?

-Csak tanulmányozd át, hidd el jól fog jönni!

Elkezdtem olvasni a szöveget. Valamennyire értettem latinul, hála az egyetemnek.

-Kiűzni? Örökre legyen szabad a test. Bobby ez mégis mi a frász?

-Édesapád és én ezt sok évvel ezelőtt találtuk. Ez egy démon kiűző szöveg. Nem kell megölnöd az embert. Csak egy démoncsapdába kell belevezetned. És amíg ott ragadt addig elmondod a szöveget és a démon meghal, de az ember túléli.

-És ez biztos?-néztem rá nagy szemekkel.

-Igen. Egyszer kipróbáltam és bevált.

-De ezt…Ezt eddig miért nem tudtátok?-kérdeztem meglepetten.

-Nem mertünk ilyennel kísérletezni. De egyszer muszáj voltam megtenni és tényleg használt.

-Értem.-néztem le a kezemben lévő papírra.

-Készen vagytok?-kiabált a nappaliból Deborah.

-Igen!-válaszolta Bobby.

Kisétáltunk az impalához. A csomagtartóba bedobtuk a fontos cuccokat. Fegyverek, kések és bármi ami jól jöhet. A két dobozt, amibe a hotelből összeszedtük a dolgokat ott hagytuk Bobbynál.

-Indulhatunk?-kérdezte Deborah.

-Igen.-vágtuk rá Bobbyval.

Én beültem előre, Bobby pedig hátra.

-Te tudtad, hogy létezik ilyen?-mutattam a papírt Deborahnak.

-Igen. Nem sokkal azután mutatta meg apa, miután te egyetemre mentél.

-De ez tökre hasznos nem?

-De még mennyire!-nézett bele a visszapillantó tükörbe. Bobby erre csak megköszörülte a torkát.

-Miről maradtam le?-néztem hol az egyikre, hol a másikra.

-Semmi.-mondta Bobby és közben köhögött.-Csak a sok pia. Nem bírom én már ezt és mindig rám tör a köhögőroham.

-Ja, értem.

-Kapcsolok zenét.-mondta Deb.

Az utunk csendesen telt. Deborah az utat figyelte. Addig Bobby unottan nézte a tájat. Én meg a démon kiűző szöveget próbáltam memorizálni.

-És ezt ti tudjátok fejből?-kérdeztem tőlük.

-Nem, még nem is használtam.-mondta Deb.

-Én csak felolvastam.-válaszolta Bobby.

-Annyira nem nehéz pedig. Az első pár sor megy is!

-Akkor amire odaérünk meg is tudod tanulni.-mondta Deborah.

-Simán!-válaszoltam büszkén.

Bobby csak elmosolyodott.

-Még 23 óra, ha nem több.-mondta Deborah.

-Majd megállunk pihenni!-mondta Bobby.

-Meglátjuk. De csak akkor ha nem vesz el sok időt.

-Rendben.

Deborah valami rosszat sejthet, ha ennyire sietni akar. Csak ne legyen igaz a megérzése!

Chapter – 8

Elnyomhatott az álom, mert amikor felkeltem sötét volt.

-Ki aludtad magad?-kérdezte Deborah.

-Igen.

-Megállunk, veszünk valahol kaját oké?

-Oké.-egyeztem bele.

Egy kis bisztrónál álltunk meg. Bevittem magammal a lap topomat.

-Mit kérsz?-kérdezte Deb.

-Salátát.

-Tessék? Mi vagy te nyúl?-nevetett.

-Valami problémád van vele?

-Nem dehogyis csak kérdeztem.

-Leülök addig.

-Oké, majd viszem!

Egy hátsó két személyes asztalhoz ültem. Jamestown. Beírtam a keresőbe és kíváncsian vártam milyen találatokat dob ki rá.

-Itt a nyúlkajád.-rakta le Deborah a tányéromat.

-Köszönöm.

-Mit lehet abban szeretni.-nézett rám elgondolkozva.

-Kóstold meg és megtudod!-toltam elé a tányért.

-Hé hé! Én csak ember kaját eszek! Húst meg jöhet pite is!

-És hol a kajád?

-Kicsit várni kell rá.

-Ja, oké.-folytattam tovább az evést.

-Mit találtál?

-1607-ben alakult. Sok indiánt megöltek, mint sok más gyarmati területen is.

-De akkor is van ott valami! Hagyj nézzem.-elvette a lap topom.

-Mint aki ért hozzá.-jegyeztem meg gúnyosan.

-Haha! Hol is helyezkedik el?

-Ott van a térkép.

-Sziasztok!-jött oda egy fiú. Mindketten ránéztünk.

-Meghoztam a hamburgert és a pitét.

-Köszi.-vette el tőle Deborah.

-Hozhatok még esetleg valamit?

-Shay, kérsz még valamit?

-Ö… igen egy pohár szénsavmentes ásványvizet.

-Én meg egy pohár colát.

-Rendben máris hozom!

A fiú elindult, addig néztem még el nem tűnik. Visszafordultam a kajámhoz. Csak akkor vettem észre Deborah önelégült mosolyát.

-Mi az?-kérdeztem zavartan.

-Bejön, ugye?

-Mi? Dehogyis.-nevettem.

-Aha, persze, azért pirultál el fülig.

-Nem is pirultam el!-fogtam meg a fejem.

Deb csak mosolygott rám.

-Tessék a cola.

-Köszönöm.

Aztán a fiú felém fordult.

-A szénsavmentes ásványvíz.

-Köszönöm.

-Idevalósiak vagytok amúgy?

-Nem, csak átutazóban vagyunk.-mondta Deb. -Jut eszembe, hol találom a mosdót?

-A folyosó végén balra.

-Köszönöm.

Felállt és ott hagyott engem egyedül. Egyedül egy fiúval. Mindketten csak zavartam mosolyogtunk. Ittam, hátha attól kicsit lehiggadok, de nem sikerült.

-Jack Morris vagyok.-nyújtotta a kezét.

-Shaylee Winchester!

-Szép neved van, különleges.

-Köszönöm.-éreztem, hogy az arcom még pirosabb lett.

Újabb kínos csend következett.

-És hova mentek?

-Jamestownba.

-Az nem itt van!

-Hát igen még vagy 20 órás út, ha nem több!

-Kirándultok?

-Meglátogatjuk apát.

-Az jó.

-Igen.

-És amúgy egyetemre jársz?

-Hát jártam, de abbahagytam. Túl nehéz volt.

-Én is ugyanúgy voltam vele.

-Értem.

Deborah visszajött.

-Akkor megyek dolgozni. Jó étvágyat!

-Köszönjük!

Jack elment.

-Na, mi volt? Megszerezted a számát?

-Mi? Dehogyis!

-Komolyan? Pedig egész helyes!

-Mióta lettél te kerítőnő?

-Nem vagyok kerítőnő, csak csendesen a háttérből figyeltem mit csinálsz.

-Á, értem. Na de hol tartottunk az üggyel?

-Ott, hogy megnézem pontosan hol is helyezkedik el.

-Ja tényleg.

-Hallod!-nézett rám nagy szemekkel.

-Mit?

-A Bermuda-háromszög! Ott van tőle nem messze.

-Hm ez így már kezd érthető lenni. Tudod mennyi repülő, hajó tűnt már el arra?

-Igen, volt egy pár eset. Csak nem arra gondolsz, hogy az ott élő lények csinálták?-nézett rám csodálkozva.

-Ezt innen nem tudjuk meg. Tovább kell mennünk.

-Igen, igaz. Gyorsan megeszem!

10 perc múlva már a kocsiban ültünk.

-Biztos nem kéred el a telefonszámát?-kérdezte Deb.

-Deborah!

-Jó, csak kérdeztem. Utolsó esély…

-Indulhatunk.

-Te tudod.

Elindultunk.

-Nem vagy fáradt?-kérdeztem.

-Még bírom. Majd ha elfáradtam cserélünk.

-Jó. Felhívom Bobbyt.

Deborah rám nézett.

-Mi az?

-Semmi. Csak… mikor beszéltél te vele utoljára?

~Gyerekkoromban a legtöbb nyarat Bobby bácsinál töltöttük. Bobby és a felesége Karen voltak a legjobb pót-szülők. Egy kis tanyán laktak. Bobby autószerelőként dolgozott. Deborah már akkor is sokat segített a szerelésben. Én addig Karen nénivel főztem, sütöttem és könyveket olvasgattunk.

Amikor anya meghalt csak 5 éves voltam. Fel sem tudtam igazán fogni, hogy mi történt. Abban az évben apa elvitt minket Bobbyékhoz. Azon voltak, hogy elfoglaljanak minket és ne törődjünk anyával. Karennek sikerült is. Miatta jöttem rá, hogy a könyvek mennyire érdekesek és milyen jó szórakozás is olvasni.

Aztán pár évvel később Karen néni rosszul lett és kórházba került. Tüdőrákot állapítottak meg nála. Sajnos pár hónapon belül meghalt. Mindannyiunkat nagyon megviselte, de leginkább Bobbyt.

5 éves korom óta rájöttem, hogy az emberi élet nem hosszú, ezért minden pillanatát ki kell élvezni és azt kell csinálni, amit szeretsz.

Karen halála után Bobby magába zuhant. A nála töltött nyarak már nem olyanok voltak, mint előtte. Amikor Deb 15 éves volt apa elvitte őt a legelső vadászatára. Én addig Bobbyval maradtam. Bobby szokásosan a hintaszékben ült és egy üveg sört ivott.

-Bobby bácsi.-sétáltam oda hozzá félve.

Bobby rám nézett érdektelen szemekkel. Aztán elkerekedtek a szemei. Féltem mit fog velem csinálni.

-Hasonlítok Karen nénire ugye?-kérdeztem tőle mosolyogva.

Karen egyik nyári virágos ruhája volt rajtam. Nagy volt rám. Leért a földre, ezért nehéz volt benne a járás. A hajamat pedig megpróbáltam felkontyolni.

Bobby felállt a székből és odajött hozzám.

-Igen hasonlítasz rá!-ölelt át sírva.

-Ne sírj!-simogattam meg a fejét.-Nekem is hiányzik Karen néni meg persze anya is.

Egy kicsit eltolt magától. Letörölte a könnyeit és rám mosolygott.

-Mit szeretnél csinálni?

-Süssük meg Karen néni kedvenc sütijét!

-Rendben!-megsimogatta a fejem. Kézen fogva kisétáltunk a konyhába.

Aznap nagyon jól elvoltunk. Sütöttünk sütit kisebb nagyobb ügyességgel. Elmentünk a városba kocsival és fagyiztunk. Ez volt életem egyik legjobb napja.

Ahogy telt múlt az idő Deborah egyre többször kísérte el apát. 15 éves koromig kihagytak engem a vadászatból.

-Bobby bácsi!-mentem oda hozzá az egyik nap.

-Igen?

-Szerinted, ha 15 éves leszek én is elmehetek velük?

-Igen, szerintem apád biztos elvisz.

-De jó!

És igaza lett. 15 éves koromban részt vettem első igazi vadászatán. Persze nem kell semmi komolyra gondolni. Egy wendigot öltünk meg a közeli városban. De nekem ez akkorra élmény volt, hogy erről beszéltem hetekig.

Aztán vadászat helyett a tanulással kezdtem el foglalkozni.

-Mit csinálsz?-ült le mellém Bobby.

-Történelmet tanulok.-közöltem vele.

-Elmegyünk valamerre?

-Nem. Tanulok.

Az utolsó nyaram 16 évesen volt Bobbynál. Dögunalom volt az egész. Szegény Bobby próbálkozott mindennel, de én mindig csak tanultam.

-Shaylee!-jött oda hozzám az egyik nap.

-Igen?-kérdeztem unottan.

-Mindjárt mész haza. Ez az utolsó napod itt.

-Hát igen.

-Arra gondoltam, hogy elmehetnénk még egyszer utoljára fagyizni, persze ha nem vagy hozzá túl nagy.

Rámosolyogtam.

-Jó, menjünk!

A városban fagyiztunk és közben sétálgattunk. Beszélgettünk a múltról és a jövővel kapcsolatos terveimről. Még csak 16 éves voltam, mégis tudtam, hogy jogász akarok lenni.

-Van egy meglepetésem!-mosolygott rám sejtelmesen, amikor hazaértünk.

-Micsoda?

-Emlékszel erre?-húzott elő egy ruhát az egyik dobozból.

Az a ruha volt az, amit 11 évesen viseltem, hogy felvidítsam Bobbyt.

-Szerintem most már nem lenne olyan hosszú rád.

-Ezt csak akkor tudhatjuk meg, ha felpróbálom!-mosolyogtam rá.

Elszaladtam és felvettem a ruhát. Persze most is nagy volt rám, de nem annyira mint 5 évvel ezelőtt.

-Hogy áll?-pördültem körbe.

-Gyönyörű vagy benne!-mosolygott rám.

-Nem is.-tettem csípőre a kezem.

-Néha úgy emlékeztetsz Karenre. Mindkettőtök céltudatos és mindig jobb kedvre teremtetik az embert.

Odaszaladtam hozzá és megöleltem.

-Köszönöm ezeket a nagyszerű nyarakat!

-Én is köszönöm, hogy felnyitottad a szemem!

Ezek után csak akkor hívtuk fel egymást, ha szülinapunk volt. Apa pedig csak akkor kereste, ha valamit nem értett egy üggyel kapcsolatban.~

-Hogy mikor beszéltem vele utoljára? Szerintem a 18. születésnapomon.

-Az nem most volt…

-Hát nem.

-Beszéljek vele én?-kérdezte Deb.

-Inkább te, igen.

Előkerestem a telefont és odaadtam Deborahnak. Ameddig ő telefonált én addig az ablakon néztem ki.

-Na ő is furcsállja a Bermuda-háromszöget. Azt mondta utána néz.

-Oké. És hol találkozunk vele?

-A házában.

-Igen? Rendben.

-Mikor voltál ott utoljára?-kérdezte.

-16éves koromban. Miért te?

-Max 1 éve.

-És még mindig olyan?

-Igen, Bobbys. Neki is hiányoztál ugye tudod?

-És ezt honnan veszed?

-Ha 100szor nem, akkor egyszerre se mesélte el a Karennek beöltözős alakításod.

-Tényleg? De az olyan ciki.-fogtam meg a fejem.

-Szerintem nem 11 éves voltál és sikerült kirángatnod őt az alkohol világából. Nem sokan képesek erre. Nagyon ügyes voltál.

-Köszönöm.

-Na cserélünk? Kicsit fáradt vagyok.

-Persze!

Deb lehúzódott az útról. Helyet cseréltünk és folytattuk is tovább az utunkat Dél-Dakotába.