Chapter – 8

Elnyomhatott az álom, mert amikor felkeltem sötét volt.

-Ki aludtad magad?-kérdezte Deborah.

-Igen.

-Megállunk, veszünk valahol kaját oké?

-Oké.-egyeztem bele.

Egy kis bisztrónál álltunk meg. Bevittem magammal a lap topomat.

-Mit kérsz?-kérdezte Deb.

-Salátát.

-Tessék? Mi vagy te nyúl?-nevetett.

-Valami problémád van vele?

-Nem dehogyis csak kérdeztem.

-Leülök addig.

-Oké, majd viszem!

Egy hátsó két személyes asztalhoz ültem. Jamestown. Beírtam a keresőbe és kíváncsian vártam milyen találatokat dob ki rá.

-Itt a nyúlkajád.-rakta le Deborah a tányéromat.

-Köszönöm.

-Mit lehet abban szeretni.-nézett rám elgondolkozva.

-Kóstold meg és megtudod!-toltam elé a tányért.

-Hé hé! Én csak ember kaját eszek! Húst meg jöhet pite is!

-És hol a kajád?

-Kicsit várni kell rá.

-Ja, oké.-folytattam tovább az evést.

-Mit találtál?

-1607-ben alakult. Sok indiánt megöltek, mint sok más gyarmati területen is.

-De akkor is van ott valami! Hagyj nézzem.-elvette a lap topom.

-Mint aki ért hozzá.-jegyeztem meg gúnyosan.

-Haha! Hol is helyezkedik el?

-Ott van a térkép.

-Sziasztok!-jött oda egy fiú. Mindketten ránéztünk.

-Meghoztam a hamburgert és a pitét.

-Köszi.-vette el tőle Deborah.

-Hozhatok még esetleg valamit?

-Shay, kérsz még valamit?

-Ö… igen egy pohár szénsavmentes ásványvizet.

-Én meg egy pohár colát.

-Rendben máris hozom!

A fiú elindult, addig néztem még el nem tűnik. Visszafordultam a kajámhoz. Csak akkor vettem észre Deborah önelégült mosolyát.

-Mi az?-kérdeztem zavartan.

-Bejön, ugye?

-Mi? Dehogyis.-nevettem.

-Aha, persze, azért pirultál el fülig.

-Nem is pirultam el!-fogtam meg a fejem.

Deb csak mosolygott rám.

-Tessék a cola.

-Köszönöm.

Aztán a fiú felém fordult.

-A szénsavmentes ásványvíz.

-Köszönöm.

-Idevalósiak vagytok amúgy?

-Nem, csak átutazóban vagyunk.-mondta Deb. -Jut eszembe, hol találom a mosdót?

-A folyosó végén balra.

-Köszönöm.

Felállt és ott hagyott engem egyedül. Egyedül egy fiúval. Mindketten csak zavartam mosolyogtunk. Ittam, hátha attól kicsit lehiggadok, de nem sikerült.

-Jack Morris vagyok.-nyújtotta a kezét.

-Shaylee Winchester!

-Szép neved van, különleges.

-Köszönöm.-éreztem, hogy az arcom még pirosabb lett.

Újabb kínos csend következett.

-És hova mentek?

-Jamestownba.

-Az nem itt van!

-Hát igen még vagy 20 órás út, ha nem több!

-Kirándultok?

-Meglátogatjuk apát.

-Az jó.

-Igen.

-És amúgy egyetemre jársz?

-Hát jártam, de abbahagytam. Túl nehéz volt.

-Én is ugyanúgy voltam vele.

-Értem.

Deborah visszajött.

-Akkor megyek dolgozni. Jó étvágyat!

-Köszönjük!

Jack elment.

-Na, mi volt? Megszerezted a számát?

-Mi? Dehogyis!

-Komolyan? Pedig egész helyes!

-Mióta lettél te kerítőnő?

-Nem vagyok kerítőnő, csak csendesen a háttérből figyeltem mit csinálsz.

-Á, értem. Na de hol tartottunk az üggyel?

-Ott, hogy megnézem pontosan hol is helyezkedik el.

-Ja tényleg.

-Hallod!-nézett rám nagy szemekkel.

-Mit?

-A Bermuda-háromszög! Ott van tőle nem messze.

-Hm ez így már kezd érthető lenni. Tudod mennyi repülő, hajó tűnt már el arra?

-Igen, volt egy pár eset. Csak nem arra gondolsz, hogy az ott élő lények csinálták?-nézett rám csodálkozva.

-Ezt innen nem tudjuk meg. Tovább kell mennünk.

-Igen, igaz. Gyorsan megeszem!

10 perc múlva már a kocsiban ültünk.

-Biztos nem kéred el a telefonszámát?-kérdezte Deb.

-Deborah!

-Jó, csak kérdeztem. Utolsó esély…

-Indulhatunk.

-Te tudod.

Elindultunk.

-Nem vagy fáradt?-kérdeztem.

-Még bírom. Majd ha elfáradtam cserélünk.

-Jó. Felhívom Bobbyt.

Deborah rám nézett.

-Mi az?

-Semmi. Csak… mikor beszéltél te vele utoljára?

~Gyerekkoromban a legtöbb nyarat Bobby bácsinál töltöttük. Bobby és a felesége Karen voltak a legjobb pót-szülők. Egy kis tanyán laktak. Bobby autószerelőként dolgozott. Deborah már akkor is sokat segített a szerelésben. Én addig Karen nénivel főztem, sütöttem és könyveket olvasgattunk.

Amikor anya meghalt csak 5 éves voltam. Fel sem tudtam igazán fogni, hogy mi történt. Abban az évben apa elvitt minket Bobbyékhoz. Azon voltak, hogy elfoglaljanak minket és ne törődjünk anyával. Karennek sikerült is. Miatta jöttem rá, hogy a könyvek mennyire érdekesek és milyen jó szórakozás is olvasni.

Aztán pár évvel később Karen néni rosszul lett és kórházba került. Tüdőrákot állapítottak meg nála. Sajnos pár hónapon belül meghalt. Mindannyiunkat nagyon megviselte, de leginkább Bobbyt.

5 éves korom óta rájöttem, hogy az emberi élet nem hosszú, ezért minden pillanatát ki kell élvezni és azt kell csinálni, amit szeretsz.

Karen halála után Bobby magába zuhant. A nála töltött nyarak már nem olyanok voltak, mint előtte. Amikor Deb 15 éves volt apa elvitte őt a legelső vadászatára. Én addig Bobbyval maradtam. Bobby szokásosan a hintaszékben ült és egy üveg sört ivott.

-Bobby bácsi.-sétáltam oda hozzá félve.

Bobby rám nézett érdektelen szemekkel. Aztán elkerekedtek a szemei. Féltem mit fog velem csinálni.

-Hasonlítok Karen nénire ugye?-kérdeztem tőle mosolyogva.

Karen egyik nyári virágos ruhája volt rajtam. Nagy volt rám. Leért a földre, ezért nehéz volt benne a járás. A hajamat pedig megpróbáltam felkontyolni.

Bobby felállt a székből és odajött hozzám.

-Igen hasonlítasz rá!-ölelt át sírva.

-Ne sírj!-simogattam meg a fejét.-Nekem is hiányzik Karen néni meg persze anya is.

Egy kicsit eltolt magától. Letörölte a könnyeit és rám mosolygott.

-Mit szeretnél csinálni?

-Süssük meg Karen néni kedvenc sütijét!

-Rendben!-megsimogatta a fejem. Kézen fogva kisétáltunk a konyhába.

Aznap nagyon jól elvoltunk. Sütöttünk sütit kisebb nagyobb ügyességgel. Elmentünk a városba kocsival és fagyiztunk. Ez volt életem egyik legjobb napja.

Ahogy telt múlt az idő Deborah egyre többször kísérte el apát. 15 éves koromig kihagytak engem a vadászatból.

-Bobby bácsi!-mentem oda hozzá az egyik nap.

-Igen?

-Szerinted, ha 15 éves leszek én is elmehetek velük?

-Igen, szerintem apád biztos elvisz.

-De jó!

És igaza lett. 15 éves koromban részt vettem első igazi vadászatán. Persze nem kell semmi komolyra gondolni. Egy wendigot öltünk meg a közeli városban. De nekem ez akkorra élmény volt, hogy erről beszéltem hetekig.

Aztán vadászat helyett a tanulással kezdtem el foglalkozni.

-Mit csinálsz?-ült le mellém Bobby.

-Történelmet tanulok.-közöltem vele.

-Elmegyünk valamerre?

-Nem. Tanulok.

Az utolsó nyaram 16 évesen volt Bobbynál. Dögunalom volt az egész. Szegény Bobby próbálkozott mindennel, de én mindig csak tanultam.

-Shaylee!-jött oda hozzám az egyik nap.

-Igen?-kérdeztem unottan.

-Mindjárt mész haza. Ez az utolsó napod itt.

-Hát igen.

-Arra gondoltam, hogy elmehetnénk még egyszer utoljára fagyizni, persze ha nem vagy hozzá túl nagy.

Rámosolyogtam.

-Jó, menjünk!

A városban fagyiztunk és közben sétálgattunk. Beszélgettünk a múltról és a jövővel kapcsolatos terveimről. Még csak 16 éves voltam, mégis tudtam, hogy jogász akarok lenni.

-Van egy meglepetésem!-mosolygott rám sejtelmesen, amikor hazaértünk.

-Micsoda?

-Emlékszel erre?-húzott elő egy ruhát az egyik dobozból.

Az a ruha volt az, amit 11 évesen viseltem, hogy felvidítsam Bobbyt.

-Szerintem most már nem lenne olyan hosszú rád.

-Ezt csak akkor tudhatjuk meg, ha felpróbálom!-mosolyogtam rá.

Elszaladtam és felvettem a ruhát. Persze most is nagy volt rám, de nem annyira mint 5 évvel ezelőtt.

-Hogy áll?-pördültem körbe.

-Gyönyörű vagy benne!-mosolygott rám.

-Nem is.-tettem csípőre a kezem.

-Néha úgy emlékeztetsz Karenre. Mindkettőtök céltudatos és mindig jobb kedvre teremtetik az embert.

Odaszaladtam hozzá és megöleltem.

-Köszönöm ezeket a nagyszerű nyarakat!

-Én is köszönöm, hogy felnyitottad a szemem!

Ezek után csak akkor hívtuk fel egymást, ha szülinapunk volt. Apa pedig csak akkor kereste, ha valamit nem értett egy üggyel kapcsolatban.~

-Hogy mikor beszéltem vele utoljára? Szerintem a 18. születésnapomon.

-Az nem most volt…

-Hát nem.

-Beszéljek vele én?-kérdezte Deb.

-Inkább te, igen.

Előkerestem a telefont és odaadtam Deborahnak. Ameddig ő telefonált én addig az ablakon néztem ki.

-Na ő is furcsállja a Bermuda-háromszöget. Azt mondta utána néz.

-Oké. És hol találkozunk vele?

-A házában.

-Igen? Rendben.

-Mikor voltál ott utoljára?-kérdezte.

-16éves koromban. Miért te?

-Max 1 éve.

-És még mindig olyan?

-Igen, Bobbys. Neki is hiányoztál ugye tudod?

-És ezt honnan veszed?

-Ha 100szor nem, akkor egyszerre se mesélte el a Karennek beöltözős alakításod.

-Tényleg? De az olyan ciki.-fogtam meg a fejem.

-Szerintem nem 11 éves voltál és sikerült kirángatnod őt az alkohol világából. Nem sokan képesek erre. Nagyon ügyes voltál.

-Köszönöm.

-Na cserélünk? Kicsit fáradt vagyok.

-Persze!

Deb lehúzódott az útról. Helyet cseréltünk és folytattuk is tovább az utunkat Dél-Dakotába.

Chapter – 7

Másnap reggel már 5kor felébredtünk.

-Mit csináljunk a házzal? Így nem hagyhatjuk itt.

-Tudom. Jó szedjünk le mindent! A fontosak menjenek abba a dobozba a nem fontosak oda.

-Oké.

Neki álltunk leszedegetni a képeket és újságcikkeket a falról.

-Apa ragasztott ki rólunk is képet.-mondta Deb és mosolyogva nézte a képet.

-Úristen! Ez mikori?

-Te 6 éves voltál én meg 10. Iskolai farsang.

-Azt hittem apa nem ilyen, hogy képeket ragaszt ki rólunk.

-Nem ismered eléggé! Muszáj lesz megtalálnunk, mert be kell pótolnotok egy évet!

-Igen.

-Szóval gyerünk, pakoljunk tovább!

Egy kis idő múlva Deborah egy képet hozott oda hozzám.

-Nem is néz ki olyan rosszul Tony fia!-mutatott egy képet Deb.

-Nincs erre időnk!

-Nézd meg!

-Aha tényleg.-vetettem rá egy futólagos pillantást.

-Mi lett veled?

-Jamestown messze van! És még egyszer biztos, hogy meg kell állnunk miattad pihenni!

-Vagy nem!-mosolygott rám sejtelmesen.

-Aj aj mit találtál ki?

-Van jogsid?

-Van.-válaszoltam elgondolkozva.-Nem! Biztos, hogy nem! 2 éve vezettem utoljára.

-Ez olyan mint a biciklizés! Nem lehet elfelejteni!

-És megengeded, hogy vezessem az impalát?

-Tudok jobbat?

-Úristenem!

-Na nyugi, mindjárt átvesszük az alapokat. Csak előbb fejezzük be a takarítást.

Fél óra múlva az összes kép és cikk bekerült a dobozokba. Lehajoltam, hogy megnézzem van-e ott még valami. Az egyik ágy alatt találtam egy képet. Kivettem az ágy alól.

Egy fiú volt rajta. Tony fia biztosan. Olyan ismerősen nézett ki, de nem tudtam, hogy honnan ismerhetem.

-Na kész vagyunk?

-Igen.-tettem el az utolsó fotót is.

-Nagyszerű! Vigyük ki a cuccokat a kocsiba.

A családi képes dobozt beraktuk a csomagtartóba. Az ügyben a segítségre lehetséges dolgokat rejtő dobozt, pedig a hátsóülésre.

-Vigyük vissza a kulcsot és mehetünk is.-indult el Deb az iroda felé.

-Oké.

Travis a székben ült és újságot olvasott.

-Jó napot! Visszahoztuk a kulcsot!-tette le az asztalra Deborah a kulcsot.

-Köszönöm.

-Ja és kitakarítottuk. Eltüntettünk minden képet.

-Rendben, köszönöm lányok.

-Köszönöm az információt!-mondtam.

-Örülök, hogy segíthettem.

-Köszönünk mindent viszlát!

-Sziasztok, sok szerencsét!

Visszamentünk az autóhoz.

-Olyan kedves ember. Szerinted tud valamit a vadászokról?-kérdeztem.

-Nem hiszem. Sejti, hogy valami nincs rendben de azt nem tudja, hogy mi az pontosan.

-Hm, igaz.

-Na Shay, lássuk mire emlékszel!-dobta a kezembe a kocsikulcsot.

-Jaj ne már!-néztem rá ijedten.

-Annyira nem lehetsz béna.-nevetett.

Beültünk a kocsiba. Bedugtam a kulcsot. Elforgattam. A motor felbőgött.

-Eddig jó, már csak el kéne indulni.

Ráléptem a gázra. A kocsi elindult.

-Na látod megy ez!

Kiértünk a főútra és szerencsére nem fulladtunk le.

-Most merre?

-Fordulj jobbra.

Ameddig én a vezetéssel ismerkedtem Deb a kezébe vette a dobozt.

-Azt ugye tudod, hogy ez a kocsi tud gyorsabban is menni, mint 50?

-Tényleg? Nem mondod.

-És váltani sem ártana néha. De amúgy megy ez neked!

-Köszi.-néztem rá mérgesen.

-Tudod mit, csak csináld!

Megráztam a fejem és a figyelmemet az útra összpontosítottam.

-Hmm. Nem csak vámpírok a probléma.-nézegette az újságcikkeket Deborah.

-Hanem?

-Démonok. Démoni ómenek a környező városokban.

-Vámpírok és démonok is egyszerre?

-Igen. Itt egy térkép.

Deborah kihajtogatta.

-Mindenféle jelzés van rajta. Nem tudom mit jelenthetnek.-tanulmányozta a térképet.-Nézd!

-Deborah, vezetek!

-Ja igaz. Itt egy nagy kör és akárhogy nézem Jamestown van a középpontban.

-Jamestown. Miért pont Jamestown?-gondolkoztam hangosan.

-Nem tudom. Nem is hallottam róla olyan sokat.

-A sok kudarc után végre sikerült az angoloknak létrehozniuk egy települést. Jamestown volt az első állandó angol település.

-Honnan tudsz te ilyeneket?

-Jártam iskolába.-mondtam büszkén.

-Haha. Én is.

-De én figyeltem is!

-Jó, igaz. Ez volt az első gyarmati város. És akkor mi van?

-Nem tudom. Biztos más oka is van. Erre kéne rájönnünk!

-Hát igen. Ahogy látom belejöttél a vezetésbe!

-Igen?

-Igen. Szóval még vezess addig én átnézem a cikkeket. Ha úgy érzed elég szólj és átveszem.

-Oké.

Körülbelül egy órát levezettem. Elég megterhelő. El is felejtettem mennyire szerettem vezetni. Apa már 14 éves koromban megtanította az alapokat. De jogosítványt csak 19évesen szereztem az egyetemen.

-Találtál valamit?-kérdeztem Debtől.

-Semmi fontosat. De Jamestown majdnem mindenhol szerepel. Már nagyon kíváncsi vagyok mi lehet ott.

-Hát ezt majd csak 44óra múlva tudjuk meg.

-Áh ne is mond. Na cserélünk? Hátha te találsz valamit.

-Felőlem cserélhetünk.

Megálltam az út szélén és helyet cseréltünk.

-Visszakaptalak Drágám!-simogatta meg a kormányt Deb.

-Nem fogom megérteni mit imádsz benne annyira.-ráztam meg a fejem.

-Mindent imádok benne!

-Aha…

-Áh, te ezt nem értheted!

-Hát nem is!

Deborah rosszallóan megrázta a fejét és elindította a zenét.

-Már megint ilyen régi számok?

-A zenét a sofőr választja, mindenki más befoghatja!-oktatott ki Deborah.

-Jó bocsánat.-kezdtem el nevetni.

Ő is nevetett. Felbőgött a motor és tovább indultunk Jamestown felé.

Chapter – 6

Visszafutottam Debhez.

-Shaylee!-fordult felém, amikor beléptem a házba.

-Mi történt?

-Találtam valamit!

-Én is.

-Igen? Mit?

-Apáék Jamestownba mentek.

-Jamestown? Olyan messzire?

-Igen. És te mit találtál?

-Vámpírokra vadásznak.

-Vámpírok?

-Igen. Elvileg 2 fészket már kiirtottak.

-Akkor most mi legyen?

-Felhívom Bobbyt és elmesélem, hogy mi történt!

-Oké.

Ameddig Deb telefonált lefeküdtem az egyik ágyra.

~A szobámban ültem. Június volt. Megírtam az érettségit már csak az egyetem válasz levelére vártam. Csendes este volt. Deb valahova elment nem is izgatott, hogy merre. Apa meg már pár napja vadászaton volt. Már egy ideje nem jártam Taddeus házánál. Lemondtam arról, hogy valaha is újra látom. Nem akarom magam feleslegesen hitegetni. De az a baj, hogy nem megy! Látni akarom. Legalább még egyszer utoljára!

Egy kocsi motorja törte meg a gondolatmenetem. Kinéztem az ablakon és megláttam, hogy apa éppen most száll ki a kocsiból. Deborah mekkora lecseszést fog kapni ha hazaér!

-Sziasztok!-köszönt apa, ahogy beért a házba.

-Szia.-mentem ki a szobámból.

-Deborah?

-Nem tudom.

-Elment itthonról?

-Aha.

Ökölbe szorította a kezét.

-De apa már 22 éves és vadász családból származik! Nagy baja nem történhet.

Apa csak mérgesen nézett rám. Már előre vártam, hogy kioktat, de azonban ez elmaradt. Meglepettem néztem rá.

-Te jól vagy? Etettek rendesen?

-Igen. És hogy ment az ügy?

-Sikeresen megöltem egy wendigot.

-Na az tök jó.

Ajtócsapódás. Megérkezett Deborah.

-Apa.-nevetett zavarában.-Már haza is jöttél? Milyen volt a vadászat? Jól vagy?

-Szerbusz Deborah. -a szavai kimértek voltak.-Igen hazajöttem. A vadászat sikeres volt és kissé fáradt vagyok.

-Nem vagy éhes? Van milánói a hűtőben. Ha gondolod szedek neked.

-Merre jártál Deborah?

-Csak Peterrel találkoztam. Ismered őt, már bemutattam. Tudod rendes fiú!

-Igen tényleg az. Nem is tiltom meg, hogy találkozzatok. Csak egyedül az zavar, hogy megkértelek, hogy legalább csak akkor ne hagyd el a házat, ha nem vagyok itthon! Ha itthon vagyok, akkor nem érdekel annyira, hogy merre mész, mert utánad bírok menni. De így? Így nem!

-Jó tudom apa bocsánat! De hát már 22 éves vagyok. Vadász családban élek. Szerintem meg tudom magam védeni ha szükség van rá!

-Ugyanezt mondta a húgod is.

-Nem véletlenül vagyunk mi tesók!-kacsintott rám Deb.

Apa ránk mosolygott.

-Gyertek ide! Örülök, hogy jól vagytok!

-Mi is örülünk, hogy épségben hazaértél!-öleltük meg őt.

Másnap reggel együtt reggeliztünk, amikor valaki csöngetett. Apa felállt és átvette a levelet.

-Mi az?-kérdeztem.

-Neked jött.-adta a kezembe.

-Úristen!-vettem ki a kezéből a levelet.

Amilyen gyorsan csak tudtam kibontottam a levelet.

-Na mit ír?-kérdezte apa.

-Ezt nem hiszem el!

-Felvettek?-mosolygott rám Debbie.

-Igen!-éreztem a könnyeket a szememben.

-Ügyes vagy!-ölelt meg.

-Gratulálok-mosolygott rám apa.

Nem is bírtam befejezni a reggelit túlságosan is örültem annak, hogy felvettek.

-Tehát akkor elmész egyetemre?-kérdezte apa.

-Felvettek! Még szép, hogy elmegyek!

-Hány éves is?

-Hát 3 és utána jönnek még a képzések.

-Értem.

-Nem is örülsz neki, ugye?

-Már miért ne örülnék?! Az én kislányom egyetemre megy!-erőltetett mosolyt az arcára.

-Anya biztos nem így reagálna.

Megfagyott a hangulat.

-Shaylee!-szólt rám Deborah.

-Sajnos nincs sok emlékem anyáról, de amik vannak azok mind jók. De hála apának csak azok a régi foszlány emlékeim maradtak meg róla.

-Shaylee, ezt most fejezd be!-emelte fel a hangját Deb.

-Miért nem így van? Ha apa aznap nem megy el sörözni a haverokkal, akkor az a démon nem tudott volna bejönni és megölni anyát.

-De időben hazajött és így meg tudott minket menteni!-vágta rá Deborah.

-Ugyan már. Seggrészegen állított haza. Csoda, hogy a démont ölte meg és nem minket.

-EZT MOST AZONNAL FEJEZD BE!-kiabált rám Deb.

Apa nem szólt semmit csak kifejezéstelen arccal nézett rám.

-Örülj neki, hogy aznap apa megmentette az életed. És örülj annak is, hogy iskolába íratott. Ha ő nem lett volna, akkor nem tudtad volna kifizetni magadnak a tankönyveidet. Szóval legyél tisztelettel apa iránt.

Csak szótlanul néztünk egymásra.

-A szobámban leszek.-álltam fel az asztaltól és besétáltam.

Hallottam, hogy Deborah veszekszik apával, hogy miért nem védte meg magát vagy legalább csak cseszett volna le. Azt nem hallottam, hogy apa mit válaszolt. Ajtócsapódást hallottam. Odamentem az ablakhoz és láttam, hogy Deborah elsétált valahova. Tipikus Winchester. Inkább elfut a probléma elől, mint hogy szembe nézzen vele.

Ettől a naptól kezdve távolságtartó lettem apával és Deborahtval. Apa nem mutatta ki, de biztos fájt neki. Deborah próbált rábeszélni, hogy kérjek bocsánatot, de én túl önfejű és makacs voltam.

-Shay! Kérlek! Ez egyikőtöknek sem jó, hogy csatatér van köztetek és bármikor kitörhet a háború!

-Nyugi nem fog.

-Megyünk megnézünk egy házat, ahol elvileg szellemekre utaló jelek vannak. Te nem jössz?

-Nem.

-Kiskorodban minden vágyad az volt, hogy egyszer mindhárman együtt vadászhassunk. Kis pisis 6évesen tervezted, hogy majd amikor felnősz akkor te fogsz vadászni, mert olyan akarsz lenni mint apa. Meg akarod védeni az embereket.

-Az régen volt. Azóta felnőttem és rájöttem, hogy nem nekem való a vadászat. Szerezek egy polgári állást. Keresek pénzt találok egy férjet és ennyi. Nekem több nem kell.

-Ezt te se gondolhatod komolyan!-nevetett rám.-Legalább ne hazudj magadnak! Felőlem azt csinálsz amit szeretnél csak kérlek magadnak ne hazudj!

-Az én életem az én döntéseim.

Megrázta a fejét.

-Remélem tudod, hogy mi mindig itt vagyunk neked és ha bármi kell csak szólj. A családod mindig itt lesz neked! Ezt jól jegyezd meg!

-Rendben. Igen tudom.-válaszoltam.

Az egész nyaram úgy telt, hogy apáék vadászgattak. És én mit csináltam? Otthon kuporogtam. Max néha kimentem a házból és egy kicsit sétáltam. Már nagyon vártam az egyetemet, hátha az jobb lesz.

-Mit csinálsz ma?-jött be a szobámba Deb.

-Sorozatozok.

-Shaylee! Augusztus van! Nyár! Ki akarok menni a strandra.

-Akkor miért nem mész Peterrel?

-Peter már nincs.-válaszolta kifejezéstelen arccal.

-Szakítottatok? Mikor?

-Még júniusban.

-És azóta nincs senkid?

-Hé! Azért ennyire nem vagyok pasifaló. Na lécci gyere el velem!

-Ah, jó.

-Jó? Miss az egész nyarat a szobámban töltöm Shay azt mondta, hogy jó?

-Haha.-felálltam és előkerestem a fürdőruhámat.-Akkor mehetünk?

Ez egy jó nap volt. Végre egy kicsit újra egymásra hangolódtunk Deborahval. Otthon még apával is beszélgettem. Úgy éreztem, hogy újra jóban vagyok velük. Újra megtaláltam a családom! Aztán eltelt pár nap…

Augusztus 29-e volt.

-Shay!-jött be a szobámba apa.

-Igen?

-Izgulsz?

-Az egyetem miatt? Még szép!

-Pedig nem kell! Okos és értelmes vagy, pont mint anyukád.-mosolygott rám.

Egyszerre esett jól és rosszul a bók.

-Nem meséltem neked sosem, de mindig is nagy álmom volt, hogy egyetemre mehessek.

-Komolyan?-kérdeztem meglepetten.

-Igen. De persze ilyenről a nagyapád hallani sem akart! Az egyik ügy kapcsán ismerkedtem meg Maryvel. Egy egyetemen nyomoztam. Egy szellem öldökölt. A szellemet 2nap alatt megtaláltam és megöltem. Éppen a temetőben égettem a csontokat, amikor odajött édesanyád hozzám.

~Szóval ő volt az.-lépett mellém.

~Elnézést, de segíthetek?

~Mary Campbell, vadász.-mosolygott büszkén.

~Hm, nem is tudtam, hogy már nők is vadásznak.

~Ó kérlek ez már nem a 19.század.

~Igazad van. Bocsánat, de ha vadász vagy, akkor miért nem sikerült megoldanod az ügyet?

~Mivel az egyetem mellett nehéz a nyomozás.

~Ja, értem. Hát szívesen, hogy segítettem megoldani az ügyed.

~Ment volna nekem is!

~Abban biztos vagyok! De én elintéztem itt mindent. Szóval örülök, hogy találkoztunk Mary.

Elindultam az autómhoz.

~Várj! Még a nevedet se tudom!

~John Wichester!

~Winchester?!

~Igen igen tudom eléggé híres vagyok!

~Ja, apám ki nem állhatja a Winchestereket. Szerinte a Winchesterek túlságosan is büszkék és a családjukért bármit megkockáztatnak.

~Család centrikusak vagyunk, sajnálom úgy tűnik ezt a Campbell család nem ismeri.

~Háh. Még szép, hogy ismerjük!

~És te miért egyetemen vagy? Miért nem inkább segítesz a vadászatban? Ha már olyan nagy vadász vagy!

~Mert nem vadász szeretnék lenni!

~Aranyos elképzelés. De aki vadász családba született az így is, úgy is vadász marad.

~Ez hülyeség! Én igenis ügyvéd leszek!

~Sok sikert hozzá.

Odasétáltam a kocsimhoz.

~Miért követsz?

~Vigyél vissza az egyetemre légy szíves!

~Miért neked hol az autód?

~Nem tudok vezetni!

Elkezdtem nevetni, mire mérgesen összefonta a mellkasa előtt a kezét.

~Na jó gyere.

Beültünk a kocsiba.

~Nem fog ez szétesni?

~Hogy micsoda?

~Mikor készült ez az autó? És milyen autó ez egyáltalán?

~Ez kérlek szépen egy 1967-es Chevrolet Impala. Pont abban az évben gyártották, amikor megszülettem. És nem kéne szétesnie, ha meg mégis legalább lesz egy kis kalandunk az úton.

~Szeretem a kalandokat!

~Ezt örömmel hallom!

Ez a nap után elkezdtünk találkozni egymással. Aztán teherbe esett, ezért ott kellett hagynia az egyetemet. A szüleink felháborodtak, hogy mégis mit képzelünk magunkról. Mary csak 20 éves voltam én meg 25. szerencsére idővel higgadtak a kedélyek.

-Anya Deborah miatt hagyta abba az egyetemet?

-Igen! De nem bánta meg! Rájött, hogy a család többet ér mint az egyetem. De ne érts félre! Csak azért meséltem el, hogy remélem te be fogod tudni fejezni az egyetemet! A családból legalább egy embernek sikerüljön.-nevetett szomorkásan.

-Miről beszéltek?-állt meg az ajtóban Deb.

-Kérlek ne mondd el neki, hogy Mary járt egyetemre. Magát hibáztatná érte!-súgta apa.

-Rendben.-bólintottam.

-Na, mondjátok már el!

-Holnap elmegyünk közösen kajálni egyet! Megünnepeljük, hogy a mi kis Shayünk egyetemre megy.

-Ez egy jó ötlet!-mondta boldogan Deborah.

Persze az egészből nem lett semmi. Apa este kapott egy hívást, hogy menniük kell Deborahval segíteni egy ügyben. Megszoktam már, hogy soha semmi sem jön össze.

-Sajnálom!-ölelt át apa.-Be fogjuk pótolni!

-Hát persze!-mosolyogtam rá gúnyosan.

-Szia Shay!-ölelt át Deborah. -Vigyázz magadra!

-Ti is!

Aztán eljött szeptember elseje. Én beköltöztem a kollégiumba és onnantól kezdve fel sem hívtam apáékat.~

Mindig is azt hittem, hogy apa kitagadott elfelejtetett és aztán kiderült, hogy mégsem. Meg akarom találni és bocsánatot kérni tőle, amiért ilyen voltam vele!

-Shay!-szólt Deborah.

-Bobby is csatlakozik hozzánk. Megyünk Jamestownba!

-Jó, de aludnod kell!

-Majd útközben megállunk most erre nincs időnk!

-Deborah! Minden erőnkre szükségünk lesz úgy érzem!

-Jó. Holnap korán reggel indulunk.

-Rendben!

Elfoglaltunk egy-egy ágyat.

-Jó éjt!

-Neked is Debbie!