Chapter – 10

Deborah szemszöge

Már fél év eltelt, de én hiszek abban, hogy megtaláljuk apát!

-Nézd!-nézett rám Shay.

-Mit?

-Bobby elaludt!-mutatott nevetve Bobbyra. Bobby feje az üléstámlán volt és halkan horkolt. Csoda, hogy nem csordult ki a nyála.

-Igen.-néztem bele a visszapillantó tükörbe.

-Deborah. -tette fel a kérdést, a hangja mégis furcsa volt.

-Tessék?-kérdeztem a lehető leglazábban.

-Nem is meséltél nekem arról, hogy mit csináltál az elmúlt években.

-Nem volt valami érdekes. Csak a szokásos vadászás.

-Értem. És hiányoztam?-nézett rám csillogó szemeivel.

Még szép, hogy hiányzott! A húgom és nem láttam 1 éve. Azt se tudtam, hogy merre jár, mi lehet vele, jól van-e…

-Aha hiányoztál.-válaszoltam közömbösen.

-Nekem is hiányoztál! Fel is akartalak volna hívni, de azt hittem, hogy mindkettőnknek könnyebb lesz, ha nem hívlak.

Istenem mennyiszer akartam hívni. Meg sem tudom számolni. De mindig rájöttem, hogy ő még élhet egy jobb életet, ezért békén hagytam őt.

-De az a lényeg, hogy itt vagy és megyünk megkeressük apát!-mosolyogtam, de a könnyeim égették a szemem. Mi lenne, ha apa nem tűnt volna el? Lehet soha többé nem találkoztunk volna Shayleevel…

~Már pár napja beköltözött Shay a kollégiumba. Azóta nem is hallottam róla semmit.

-Deborah. -ült le mellém az asztalhoz apa.

Amióta Shay elment mindketten csak céltalanul bolyongtunk a házban.

-David hívott, hogy van egy ügy. Vérfarkasok. Nem messze csak pár órás út.

-Én még nem állok rá készen.-válaszoltam unottan.

-Megértem. De én nem bírok tétlenül ülni itt. Meg kell mentenem az embereket.

-Tudom. Menj is! Kapcsolódj ki és vigyázz magadra!

Megfogta a kezem. Egy kicsit megszorította.

-Jól vagy?

-Hiányzik!-néztem a távolba meredt tekintettel.

-Nekem is. De így neki is könnyebb lesz. Nem tarthatjuk őt vissza, te is tudod!

-Tudom.

Szorosan magához ölelt. Nem bírtam tovább, elkezdtem sírni. Pár percig folyamatosan sírtam, aztán megnyugodtam.

-Jól vagy?-törölte le az arcom apa.

-Igen.

-Akkor jó!

-Te is jól vagy?

-Igen, értem ne aggódj!

Kopogtattak az ajtón.

-Ez biztos David lesz.-ment oda apa az ajtóhoz.

Felálltam és egy kicsit rendbe szedtem magam.

-Szia John!

-David, szia!-fogtak kezet.

-Szia Deborah!-mosolygott rám.

-Hello David!

-Hogy vagytok?

-Jól.-vágtuk rá egyszerre apával.

-Nem muszáj elvállalni az ügyet. Csak arra gondoltam, hogy így könnyebb lesz.

-Nem, semmi baj!-mondta apa.-Segítek!

-Köszönöm.

-Én viszont még itthon maradok.-mondtam.

-Megértem.-nézett rám szomorúan.

-Én meg vagyok. Felőlem mehetünk!

-Oké. Szia Deborah!

-Szia Debby!-ölelt meg apa.-Ha bármi baj van hívj!

-Rendben. Sziasztok vigyázzatok magatokra!

-Vigyázunk!-mentek ki az ajtón.

Egyedül maradtam. Lefeküdtem a kanapéra de sehogy se volt kényelmes. Felvettem egy pulcsit és elmentem sétálni. Hűvös nyári nap volt és sötétedett. Csak össze-vissza sétáltam a városban. Kicsit éhes voltam, ezért bementem egy kis vegyesboltba.

-Jó estét!-köszöntem.

-Hello. -köszönt az eladófiú.

Elkezdtem keresgetni a csokik között. Nyílt az ajtó. Nem is törődtem vele. Levettem egy mogyorós csokit a polcról és elindultam a pult felé.

-Más valamit?

-Nem köszi, csak a csoki lesz.

Elővettem a pénztárcámat. Az aprókat számoltam, amikor az egyiket kiejtettem a kezemből.

-Tessék!-vette fel a mögöttem álló fiú.

-Köszönöm.-vettem el tőle az aprópénzt. Csak ekkor néztem meg, hogy ki is az. Csak meredten néztem magam elé.

-Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott volna!-kérdezte a fiú.

-Mi? Jaa persze. Bocsi csak nagyon hasonlítasz valakire és összekevertelek vele.

-Semmi baj.-mosolygott rám.

Gyorsan kifizettem a csokit és kisétáltam a boltból. Egy kicsit arrébb sétáltam, majd futva elindultam a közeli parkhoz.

-Nem, nem az nem lehet!-ismételgettem magamban.

Odaértem a közeli parkba és leültem a legelső padra, amit megláttam. Lehajtottam a fejemet a térdeimre és próbáltam megnyugodni. A szellő lágyan fújt ez egy kicsit segített megnyugodnom.

Azt hittem sosem fogom újból viszont látni. Eddig mindig rejtőzködtem és nem mentem el olyan helyekre, ahol ő is ott lehetne. Erre pont találkozunk egy Isten háta mögötti kis boltban.

Egy kicsit még ültem a padon. A csillagokat néztem és gondolkoztam, hogy hogyan tovább. Nem nekem való az otthonülés. Hiányzik a vadászat. Nem is értem Shay, hogy tudta csak így feladni az életét. Már megint Shayre gondoltam. Vajon ő is gondol rám? Hiányzunk neki? Remélem tudja, hogy ő nekünk nagyon.

Nem is vettem észre, hogy ilyen nagyon besötétedett. Elővettem a csokimat és megettem. Utána pedig hazaindultam.

Ezen a nyáron nem csak a húgomat vesztettem el, hanem Őt is.~

-Mi a baj?-nézett rám ijedten Shay.

-Kicsit fáradt vagyok.

-Átvegyem?

-Nem, nem kell. Aludj nyugodtan.

-Jó, köszönöm.

Pár perc múlva Shay elaludt mellettem.

-Jól vagy?-hallottam meg Bobby hangját.

-Persze!-néztem bele a visszapillantó tükörbe.-Hallottál mindent?

-Igen.

-Értem.

-Deborah, biztos tudja, hogy nagyon hiányozott neked. De szegény most próbált kitörni a vadász életből és most újra visszacsöppent bele. Nem lehet neki könnyű.

-Igen, tudom.

-És nem sokára együtt lesz az egész család!

-Igen, remélem!

-Én biztos vagyok benne!-fogta meg a vállam Bobby.