Chapter – 3

Teljesen elszoktam a hosszú kocsik utaktól.

-Megállhatunk?-kérdeztem.

-Már megint pisilned kell? Alig telt egy 15 perc az utolsó pisilésed óta!

-Tudom, de teljesen elszoktam a kocsizástól. A fenekem is fáj a lábaim elzsibbadtak.

-Jó, ott egy benzinkút megállok.

-Köszönöm.

Debbie megállt én meg kiszálltam a kocsiból és bementem a benzinkútra.

-Jó napot!-mentem oda a kasszához. Egy férfi volt ott. Unottan nézett rám.

-Miben segíthetek?

-Elnézést, de esetleg a mosdót használhatnám?

-A mosdót csak azok használhatják, akik vásárolnak valamit.

Körülnéztem és lekaptam egy csokit a polcról.

-Akkor ezt megveszem.

Az eladó unottan ütötte be a gépbe a csoki árát. Kifizettem és kb. futva tettem meg a lépéseket a mosdóig.

A mosdóhoz érve erős kén szagot éreztem. Kinyitottam az ajtót, de nem láttam odabent senkit. Megnéztem a mosdókat is, de mindegyik üres volt.

-Az eladó!-riadtam meg.

Visszafutottam a kasszához. Az eladó egy újságot olvasott. Az arckifejezése még mindig unott volt.

-Köszönöm.-mentem oda hozzá.

-Micsodát?-nézett rám kíváncsian.

-Hogy használhattam a mosdót.

-Ó, ugyan nincs mit.-mosolygott rám.

Idegesen rámosolyogtam. Elkéstem.

-Szeretnél még valamit esetleg?

-Nem, köszönöm. Viszlát.

-Szerbusz! Vigyázz magadra!

Kirontottam a benzinkútról egészen a kocsiig meg sem álltam.

-Na meg vagy?-kérdezte unottan Debbie.

-Nem. Történt egy kis baj.

-Mi?-nézett rám ijedten.

-Az eladót megszállta egy démon.

-És ezt miből gondolod?

-Bementem. A férfi undok volt. Aztán a mosdónál erős kén szag csapott meg. Amikor jöttem kifele a férfi meg úgy nézett ki mintha kicserélték volna.

Debbie gondolkodott és a benzinkutat nézte.

-Biztos vagy benne?

-Igen!

-Akkor kövess.

Bementünk. A férfi kíváncsian nézett minket.

-Melyik csoki is volt az?-kérdezte Debbie a csokis pultot nézegetve.

-Ez. De ez is nagyon finom. De ez! Ez isteni.-mutogattam a csokikra.

-Segíthetek?-lépett mögém a férfi.

-Igen.-mosolygott rá Deb. -Keresek egy csokit. Ilyen banános, de mégis voltak benne csoki darabkák. Tudna esetleg segíteni és megkeresné?

-Persze.-elkezdte keresni.

Debbie rám nézett. Most vagy soha. Elkezdtem nem túl feltűnően körbejárni a férfit.

-Nem ez az?-kérdezte a férfi.

-Neeem. Ott magasan. Én nem érem el. Tudna segíteni?

-Hát persze.

-Végeztem.-dobtam el a kezemből a krétát.

A férfi hátrafordult. A szeme fekete színű volt.

-Szép munka volt.-mondta Deborah.

-Kik vagytok ti?-kérdezte idegesen a démon.

-Az nem lényeg. De sajnálom.-mondta Deb és beleszúrta a kést a férfi hasába.

Csak álltam és néztem ahogy a férfi összeesik.

-Ingyen kaja!-nevetett rám Debbie és elkezdte kirámolni a boltot.

-De ez nem bűncselekmény?

-Hát lényegében nem, mert megöltünk egy démont.

-Igaz.

A kocsiban ültünk és Deborah ezer éves zenéit hallgattuk.

-I'm on the highway to hell!-énekelt együtt Deb az énekessel.

-Ilyen zenéket fogunk hallgatni egész úton?

-Miért, talán valami problémád van vele? Betegyek egy kis Justin Biebert?

-Nem, nem kell. El vagyok.

-Hát jó.-tapsolt a kormányon.

Az utat néztem. Azt se tudom merre vagyunk és azt se tudom hány óra amíg odaérünk.

-Olyan szótlan vagy. Régebben le sem lehetett lőni téged, annyit beszéltél.-mosolygott rám Deb.

-Ja, az régen volt.-válaszoltam unottan.

-Mi ez a rosszkedv?

-Csak tudod kicsit el vagyok szokva az öljünk meg egy démont és az utazzunk hosszú óráktól.

-Ja, értem. Hát, hogy ne teljen unalmasan az út beszélgessünk.

-Jó, miről?

-Mondjuk mesélj milyen volt ez az 1 éved? Találkoztál emberekkel? Fiúkkal? Tényleg ugye már… Na érted?

-Melyik válasznak örülnél jobban?

-Nem is tudom.-nézett rám ijedten Deborah.

-20 éves vagyok még szép, hogy voltam fiúval. Azért annyira nem volt borzasztó ez az 1 évem.

-Hát ez végül is jó.

-Na mi van? Csak nem zavarba hoztam a kis nővérkémet?

-Nem is zavarba, hanem inkább fura hallani, hogy a kis húgom felnőtt.-nézett rám.

-Hát igen eltelt az idő, már nem vagyok kis lány.

-De nekem örökre a kishúgom maradsz!

-Igen, tudom.-mosolyogtam rá.

Pár mérfölddel arrébb megálltunk egy kis motelnél és kivettünk egy szobát éjszakára.

-Egy kis meglepetés.-tette le elém az üveg pezsgőt.

-Ezt mire?

-Ezt arra tartogattuk apával, hogyha visszatérsz közénk. Azt meg fogjuk ünnepelni. Jó jó tudom lehetett volna egy virággal vagy csokival, de ez az igazán Winchesteres.

-Igaz. Hát köszönöm. Igyunk?

-Még szép! Keresek poharakat.

-Oké én addig megpróbálom felbontani.

~Már este volt és éppen tanultam.

-Mit csinálsz?-ült le mellém az ágyra Deborah.

-Tanulnék, ha nem látod.

-Kis okos tojás.-kócolta össze a hajam.

-Hé!-löktem el a kezét.

-18 éves vagy és neked nincs jobb dolgod péntek este, mint a tanulás?

-Mindjárt érettségizek! Ha elrontom, akkor oda az elképzelt jövőmnek.

-Te tudod. Na de én megyek.

-Hova?

-Peterrel talizok. Megyünk valamerre.

-És apa? Tudod, hogy nem szereti, ha akkor találkozol fiúkkal, amikor nincs itthon.

-De apa semmiről sem fog tudni. Ugye?

Megráztam a fejem.

-Ügyes kislány.

Dudálást hallottunk odakintről.

-Ez biztos Pete. Na vigyázz magadra kaja még van a hűtőben. És ne maradj fent sokáig.

-Oké.

Deborah elment én pedig egyedül maradtam. Unatkoztam, ezért leültem TV-t nézni. Az se kötötte le a figyelmemet. Este 9 óra volt. Az osztálytársaim biztos valahol buliznak én meg itthon punnyadok. Apa még csak ma reggel ment el, biztos hogy pár napig nem jön haza.

Lekapcsoltam a TV-t magamhoz vettem a telefont és bezártam az ajtót. Elindultam az estébe. Március volt és hűvös. Cél tudatlanul jártam az utcákat. Az egyik sikátorban láttam, hogy néhány fiú összeverekedett. Ijedten megálltam és elbújtam egy szemetes mögé. Végignéztem, ahogy megverték a fiút. Túlságosan is féltem ahhoz, hogy odamenjek hozzájuk. Abbahagyták a verést és büszkén sétáltak el a helyszínről. Még pár percig a kuka mögött maradtam. Úgy tűnt nem jönnek vissza, ezért odaszaladtam a fiúhoz.

-Jól vagy?-kérdeztem tőle.

-Igen.-letörölte a szája sarkáról a vért. Aztán megpróbált felkelni, de egy erős köhögőroham tört rá. Ijedten guggoltam le mellé. A kezemet a hátára tettem és óvatosan megsimogattam.

Rám nézett.

-Jól vagyok, semmi bajom.-eltolt magától és felállt. Kicsit megszédült, ezért megtápászkodott a falban.

-Így nem engedhetlek haza!-néztem rá ijedten.

Hátrafordult és rám nézett. A szemei sötét zöldek voltak. Se életkedv, se csillogás nem látszódott rajta.

-Messze lakok.

-Van időm.

Megrázta a fejét és nevetett.

-Indulhatunk?-léptem hozzá közelebb.

-Felőlem.

Néhány lépéssel mögötte haladtam. Ha Deborah lenne a helyemben, akkor biztos magabiztosan kezelné a helyzetet. Miért nem tudok én is olyan lenni, mint Deb?! Biztos, hogy megmentette volna a fiút. Ő nem bújt volna el egy kuka mögé. Utálom magam, hogy ilyen kis beszari vagyok.

-Hogy hívnak?-kérdezte a fiú.

-Shaylee. És téged?

-Taddeus.

Milyen szép különleges neve van. Nem is néz ki olyan rosszul, sőt elég helyes.

-De mit fognak szólni a szüleid, hogy ilyen későn érsz haza?

-Nincsenek itthon.

Megállt. Későn vettem észre, ezért sikeresen nekimentem a hátának.

-Bocsánat.-léptem hátrébb tőle.

-Nem baj.-idegesen nézelődött.

-Minden rendben?

-Csak olyan volt, mintha hallottam volna valamit. De biztos csak egy macska volt az.

-Igen, lehet.

-Menjünk tovább.

Egymás mellett haladtunk tovább. Magasabb volt nálam, csak a mellkasáig értem.

-Merre vannak a szüleid?

-Üzleti úton.-vágtam rá gondolkodás nélkül. Már 10éve ez a válaszom, ha bárki rákérdez mit csinálnak a szüleim.

-Mit dolgoznak a szüleid?

-Miért csak te kérdezel? Én mikor jövök?

-Hallgatlak.

-Na és neked ma van valakid otthon?

-Nincs.

-És mit kerestél kint egyedül este?

-Csak a boltba mentem ki.

-Ismerted a fiúkat?

-Igen. Osztálytársaim.

-De nem tudsz szólni erről valakinek, hogy mit csinálnak veled?-néztem rá szomorúan.

-Mindegy. Már csak pár hónap és biztos, hogy elköltözünk.-zsebre rakta a kezét és felnézett az égre. Követtem, hogy hova néz. Tiszta éjszaka volt a csillagok ragyogtak az égbolton.

-Miért fogsz nem sokára elköltözni?

-Apa ügyvéd, anyum menedzser. Egy csomót költözünk emiatt.

-De hányadikos vagy?

-12.-es. Most fogok érettségizni.

-És merre tovább?

-Nem tudom. Nem igazán akarok tovább tanulni.

-Ja értem.

Síri csöndben sétáltunk tovább.

-Te hányadikos vagy?

-12.-es.

Rám nézett. Alaposan végig mért.

-Hm így jobban megnézve igen. Gondolom neked van terved a jövőddel kapcsolatban.

-Igen. Ügyvéd leszek!

Rám nézett.

-Hát sok sikert hozzá. Csoda lesz, ha felvesznek az egyetemre. Ne értsd félre. Biztos, hogy okos vagy és jó tanuló, de ez nem elég. Egy csomó gyerek csak a szülei miatt kerülnek be és elveszik a helyet a tanulni akaróktól.

-Hát igen.-rúgtam bele az egyik kőbe.

-Hé, emiatt ne szontyolodj el! Biztosan felvesznek!

Ránéztem. Rám mosolygott. Amikor mosolygott sokkal helyesebbnek tűnt.

-Megérkeztünk.-megálltunk egy emeletes ház előtt.-Itt lakok a 3.-on.

-Jól vagy már ugye?

-Igen, köszönöm, hogy hazakísértél.

-Nincs mit.

-Remélem még találkozunk!

-Én is!

Onnantól kezdve minden este, amikor apa és Deborah sem voltak otthon, elmentem Taddeus házuk elé. Persze sohasem jött ki és sosem találkoztunk többé.~

Észre se vettem mikor sétált be a szobába Debbie.

-Találtam poharakat!-rakta le elém.

-Ó, köszi.

-Látom nem sikerült kibontanod. Na add ide!

Se perc alatt fel is bontotta és kitöltötte nekünk.

-Egészségedre! Örülök, hogy visszatértél!

-Egészségedre! Én is örülök.

Megittuk a pezsgőt és elbeszélgettünk.

-Na de aludjunk, holnap újra sokat fogunk aludni.

-Rendben.

Megágyaztunk és lefeküdtünk az ágyunkba.

-Van más oka is, hogy visszajöttél?-kérdezte Deborah.

-Hogy érted?

-Nem hiszem, hogy csak a családod miatt álltál be újra vadásznak.

-Meg akarom találni apát!

-Értem. Akkor jó éjt!

-Neked is!

Az egyik felem apa miatt döntött úgy, hogy visszaállok vadászni. Viszont egy kis részem reméli, hogy legalább még egyszer láthatom Taddeust.