Chapter – 4

Reggel egy ismeretlen helyen ébredtem.

-Jó reggelt Shay!

Debbie az ágy végében állt és összepakolta a cuccunkat. Leesett, hogy az ismeretlen hely a motel szobája volt.

-Te az egyetemen mikor keltél?

-9-10 körül. Miért?

-Mert már 7 óra van. Késésben vagyunk. Túl sokáig aludtunk.

-Sokáig?!

-Igen, de kelj fel és öltözz. 10perc múlva a kocsiban legyél!

-Igenis főnök.

Tegnap este lefürödtem, ezért csak magamra kaptam a ruhám és kisiettem Deb után.

-Hm gyors vagy.-dicsért meg.

-Köszi. Legalább a gyorsan elkészülésre megtanított az egyetem.

-Na igen. Akkor menjünk is tovább. Remélem voltál wc-n.

-Igen. Nyugi ma már jobban fogom bírni.

-Ajánlom is!

Rálépett a gázra és megint felcsengtek a régi klasszikusok.

-Mennyi időre vagyunk?

-Ha tiszta marad az út akkor 8 óra után megérkezünk.

-Na az tök jó.

-Igen.

Jó pár órás úton túl voltunk. Alig éreztem már a fenekem, összevissza helyezkedtem az ülésben.

-Megálljunk?

-Nem kell.

-Nyugi nem sokára ott vagyunk.

-Akkor jó.

Kinéztem az ablakom. Vajon apa jól van?

-Tényleg, Debbie volt bármi munkád a vadászaton kívül?

-Igen. 2 hétig voltam a McDonald's-ban eladó.

-Komolyan? És mi történt?

-Rájöttem, hogy nem nekem való ez az egész, ezért apával folytattam a vadászatot.

-Ja, értem. Amúgy mindig együtt dolgoztok az ügyeken?

-A legtöbbön. Néhány könnyebbet egyedül is megcsinálok. Apa még mindig félt, szóval a komoly ügyeket egyedül oldja meg maximum felhívja Davidékat.

-És apa mennyire utált meg?

-Megutálni? Ne kérdezzen hülyeségeket. Az elején persze ki volt akadva, de aztán beletörődött, hogy az álmaidat követed. De most örülni fog, hogy visszatérsz.

Csak mosolygottam egyet.

-Nézd! Már csak egy óra Seattleba. -mutatott a táblára Deb.

-Mindjárt ott vagyunk!

Az egy óra gyorsan eltelt. Seattle hirdette a tábla. Tehát megérkeztünk. Már csak apára kell rátalálnunk.

-Megállunk enné az étteremnél. Eszünk és megkérdezzük az embereket, hogy nem látták-e errefelé apát.

-Oké.

Besétáltunk. Egy csendes kis ebédlő volt.

-Jó napot! Egy hamburgert kérek és egy meggyes pitét. Te mit eszel?-nézett rám.

-Egy sajtburgert.

-Rendben. Más valamit esetleg?-kérdezte a pincérnő.

-Igen. Nem ismerős véletlenül ez a férfi?-mutatott a nőnek egy képet apáról. Ránéztem én is a képre. Egy év. Egy éve láttam őt utoljára. Mindig arra gondoltam, hogy kitagadott a családból, hogy ott ott hagytam a vadászatot a továbbtanulás miatt. Remélem megtaláljuk. Debbie nagyon pozitív, én aggódok, hogy mi van ha apa már nem él. Persze ezt nem mondom el Deborahnak. Próbálok én is a legjobb gondolni de sajnos ez mindig a szemem előtt lebeg.

-Igen. Sokat járt ide, de egy ideje nem látom őt itt. Miért történt vele valami?

-És nem tudja, hogy pontosan mikor járt itt utoljára? Hány hete vagy esetleg hónapja?

-Hmm. Most van szeptember. Szerintem olyan május június környékén járt itt utoljára.

-Nagyon szépen köszönöm a segítséget.

-Szívesen. De szabad megtudnom, hogy miért keresik?

-Ő az édesapánk és egy ideje nem hallottunk már róla.

-Úristen!-kapta a kezét a szája elé.-Javaslom, hogy nézzetek be a Seasonsbe. Ez egy motel itt van pár utcával arrébb. Ha minden igaz ott vett ki szobát.

-Köszönjük a segítséget.

-Nincs mit. Ha valami eszembe jut, akkor még szólok.

-Rendben.

-Üljetek le mindjárt kiviszem az ebédetek.

-Köszönjük.

Leültünk az egyik bokszba. Kényelmesebb volt, mint a kocsi ülése.

-Te, Deborah. Apa mivel indult el vadászni? Mármint milyen járművel, ha az impala itt van nálad?

-Azt mondta, hogy David felveszi őt és együtt mennek. Meg még egy ember ment velük, ha minden igaz, de a nevét nem tudom.

-Davidet is hívtad?

-Igen. Fél évvel azután, hogy nem jöttek haza először apát, majd Davidet hívtam. Bobbyt is felhívtam, hogy hátha tud valamit. Tőle tudtam meg, hogy Seattleből jelentkezett utoljára.

-És Bobby se tudja ki a 3. ember?

-Elnézést a várakozásért.-jött oda a pincérnő.-Jó étvágyat!

-Köszönjük!-mosolyogtunk rá.

Miután a pincérnő elment folytattuk a beszélgetést.

-Nem még Bobby sem tudta ki a 3. Hmm ez a hamburger isteni.

-Hmm finom.-haraptam bele a sajtburgerembe.

Olyan féltékeny vagyok Deborahra. Tud örülni a kis dolognak, mint például egy finom ennivalónak, de a kötelességét mindig komolyan veszi. Nála a család mindig az első helyen van. Önfeláldozó és nagyon aggódó, de az emberek előtt a laza énjét mutatja. És itt vagyok én, akinek az arcára van írva az összes baja. Ha aggódom görcsöl a hasam és ideges vagyok. Egy fontos különbség van még köztünk. Debbie háttérbe szorítja magát és inkább a családjával törődik. És itt van az önző kis húg, akinek a saját jövője és boldogsága a legfontosabb. Itt vagyunk Seattleben és én nem 100%ig azért vagyok itt, hogy apát megmentsük. Mert egy kis részem még mindig vár, arra a napra, amikor Taddeust újra láthatom.

-Mi az? Koszos a szám?-nézett rám ijedten Deb.

-Hm, tessék?

-Úgy néztél rám, mintha az néznéd mennyire kajás a szám.

-Ja nem. Nem vagy kajás. Csak gondolkoztam, hogyha a motelben sem járunk nagyobb sikerrel, akkor merre menjünk.

-Legyél már egy kicsit pozitívabb! A motelben biztos lesz valami. Érzem!

-Legyen igazad!

-Na kíváncsi vagyok erre a pitére. Hmm ez isteni! Megkóstolod?

-Nem szeretem a pitét.

-Hmm nem tudod mit hagysz ki!

Miután Debbie megette a pitét visszasétáltunk a kocsihoz.

-Ki lehet az?-vette elő a telefonját az irattartóból.-Halló?

-Jó napot! Elnézést kérek, de Deborah Winchesterrel beszélek?

-Igen. És Ön kicsoda?

-Travis Miller vagyok, a Seasons motel igazgatója. Egy bizonyos John Winchester megadta ezt a számot, hogy hívjam fel, ha 2hónapon belül nem tér vissza a hotelbe. Eltelt 2 hónap, de nem tudom, hogy mi lehet és mi van, ha nem veszik fel a telefont. Aztán most úgy döntöttem, hogy felhívom. Sajnálom a várakoztatás miatt.

-Nem baj!-vágta rá Deb. -5perc és ott vagyok!

A beszélgetésből csupán csak foszlányokat hallottam.

-Mi történt?

-Indulnunk kell, lehet megtudjuk mi van apával!

Csak döbbenten néztem Deborahra. Van esélyünk, arra hogy rájöjjünk merre van apa. Remélem meg fogjuk találni!