Chapter – 5

A motel egy kis telken volt. 5 különállóházból állt. A tulaj már ott várt ránk.

-Jó napot! Deborah Winchester és ő a húgom Shaylee!-mutatkoztunk be.

-Szerbusztok! Ez a ház kulcsa.-adta Deb kezébe a kulcsot.

-Köszönöm.

-Elnézést.-szóltam közbe.-De mikor volt a házban utoljára apa?

-Május 30án járt itt utoljára. Onnan tudom, mert mindig be kell írni a könyvbe, hogy ha elhagyod a házat és ha megérkezel.

-Értem. Gondolom nem egyedül volt. Meg tudhatnánk esetleg, hogy kivel volt itt?

-Persze, kövessenek.

Bementünk az egyik házba. Ez volt az iroda és volt egy ajtó. Gondolom a tulaj hálószobája volt.

-Tessék.-adta oda a vendégkönyvet.

-Köszönjük.

Leültünk az egyik asztalhoz és megnéztük.

-David Thomson és Tony Montre. Davidet ismerem de Tonyról még sohasem hallottam ezelőtt.-nézegette a vendégkönyvet Debbie.

-Ezt nézd!-mutattam neki.-Apa áprilistól decemberig vette ki a szállást. Tudta, hogy ez nehéz ügy lesz.

-Igen. Benézünk a házba?

-Menjünk.

Visszaadtuk a vendégkönyvet és odasétáltunk a házhoz.

-Ez lesz az.-mondta Deb és elkezdte körbesétálni a házat.

-Mit keresel?

-Valami furcsát. De nem látok semmit.

-Akkor bemegyünk?

-Igen.

Deb kinyitotta az ajtót. A redőnyök le voltak engedve, ezért sötét volt. Deb belépett és felkapcsolta a villanyt.

-Wow!-csak ennyit tudtam hozzáfűzni.

A ház fala tele volt ragasztva különféle képekkel és újságcikkekkel. A ház egy 4 ágyas szobából, egy kis konyhából meg egy fürdőszobából állt.

-Megnézem a fürdőszobát.-mondta Deborah.

Mind a 4 ágy be volt vetve. A csomagok szanaszét hevertek a földön. Nem azért, mert valaki turkált bennük, csupán csak azért, mert apáék így rakták le őket. Valami nem stimmelt az ágyakkal, de nem tudtam rájönni, hogy micsoda.

-A fürdő tiszta. Semmi nyom arra, hogy bárki is járt volna itt május óta.

-Szerinted a tulajdonos sem?

-Nem hiszem. Túlságosan is fél, hogy mi lehet idebent.

-Hm igaz.

Deb elkezdte nézegetni a falon lévő képeket.

-Nézd itt egy csoportkép.

Odaálltam mellé. Apa állt középen. Balra állt David és ezek szerint jobb oldalon volt Tony.

-Olyan boldognak látszanak.

-Igen. De ki csinálta a képet?-kérdeztem.

-Ez egy jó kérdés.

Tovább nézegettük a képeket.

-Ki ez a fiú Tony mellett?-mutatott az egyik képre Debbie.

-Nem tudom. Biztos a fia.

Közelebbről is megnéztem a képet. Ugyanott készült, ahol a csoportkép is. Körbenéztem a szobában.

-Debbie! Nem is hárman voltak!

-Hanem?

-4-en! Tony fiának is itt kellett lennie. Biztos ő csinálta a csoportképet.

-Igen, igazad van. De akkor a vendégkönyvben miért nem szerepel a neve?

-Ez egy jó kérdés. Nézz szét én beszélek a tulajdonossal.

-Jó, vigyázz magadra!

-Oké.-mosolyogtam rá.

Az irodában találtam meg a tulajdonost. Az asztalnál ült és idegesen tördelte a kezét.

-Elnézést.-szóltam hozzá bátortalanul.

-Miben segíthetek?

-Hányan vették ki a házat?

-4-en. Három férfi és egy fiatal fiú. Veled egykorú lehetett.

-Értem. Esetleg a fiú nevét nem tudja megmondani?

-Sajnos nem. 3-an vették ki a szobát a fiú csak később csatlakozott hozzájuk.

-És azt esetleg tudja, hogy min dolgoztak?

-Nem. Nem szeretek belemászni a vendégeim ügyeibe. A rendőrség nem járt itt, ezért gondoltam semmi illegális dologgal nem foglalkoznak.

Elgondolkoztam. Nem tudom mit kérdezhetnék még.

-Május 30-áról mesélne kérem? Bármit ami az eszébe jut!

-Május 30-a…-nézett meredten a távolba.

~Az asztalomnál ültem és éppen a rádiót hallgattam.

-Hello Travis!-jött be John az irodába.

-John. Mi újság?

-A fiúkkal elhagyjuk a szállást.

-Igen? És merre mentek?

-Jamestownba.

-Olyan messzire?

-Muszáj.

Odaadtam neki a vendégkönyvet.

-Emlékszel ugye, hogy mit beszéltünk meg?

-2 hónapon belül hívjam fel Deborah Winchestert?

-Igen.

-De elárulnád, hogy ez miért kell?

-Maradjunk annyiban, hogy ha nem térek vissza akkor még van esély arra, hogy ő megtalál.

-Ilyen veszélyes helyre mentek?

-Az nem kifejezés!-mosolygott rám.

-De azért vigyáztok magatokra?

-Azon leszünk, ne aggódj!

Előkereste a zsebéből a kulcsot. Ahogy vette ki a kulcsot kiesett a pénztárcája. Felszedte a földről a kulcsot és a pénztárcát is.

-Ezt elhagytad.-vettem fel egy képet a földről.

-Köszönöm!

-A lányod?

-Igen. Már 8 hónapja nem hallottam felőle.

-Hogy hogy? Mi történt?

-Egyetemre ment. Mindig is a jogi kar volt az álma és hát ki vagyok én, hogy az álma és közé álljak?

-Tehát elengedted egyetemre?

-Igen.

-Hiányzik?

-Az nem kifejezés.-ránézett a képre és elmosolyodott. Elővette a pénztárcáját és eltette.

-Gondolom ő nem Deborah.

-Nem. Ő a fiatalabbik. Deborahról is tartok egy képet a pénztárcámban.

-De azért vele beszélsz, ugye?

-Amióta itt vagyok nem hívtam őt.

-De hát miért?

-Nem akarom veszélybe sodorni!

Odakintről dudálás hallatszott.

-David vár.

-Vigyázzatok magatokra!

-Azon leszünk, ne aggódj! Jövő hétre hazaérünk, ha minden jól megy!

Azzal kisétált az ajtón és nem jött vissza többet.~

Csak néztem és nem tudtam mit mondjak. Apa képet tartott a pénztárcájában rólam?

-Remélem tudtam valamit segíteni.

-Már tudta, hogy nem biztos, hogy hazajönnek.

-Igen. Szerintem is már úgy indultak el, hogy nagy valószínűséggel nem térnek vissza.

-Jamestown. Az Virginiában van ugye?

-Igen majdnem 50 órás oda az út.

-Köszönöm a segítséget!

-Örülök, hogy tudtam segíteni.

Visszafutottam Debhez.

-Shaylee!-fordult felém, amikor beléptem a házba.

-Mi történt?

-Találtam valamit!

-Én is.